Amiről azonban most írok nem itt a várban történt, hanem a faluban, ott helyezték el ugyanis a "botlás köveit". Egy Günter Demnig nevű német művész találta ki ezt az akciót még évekkel ezelőtt. Az a lényege, hogy azokon a településeken, ahol a lakosok erre vállalkoznak, aranyozott köveket helyeznek el az útburkolatban, vagy a járdán azok előtt a házak előtt, ahonnan egykor zsidó családokat deportáltak. A kis köveken az egykori lakosok neve, születési dátuma és a haláluk helye, többnyire valamelyik haláltábor neve olvasható. Innen, a mi falunkból is a gettókba kényszerítették a zsidókat annak idején, aztán sokan közülük a haláltáborok valamelyikében landoltak.
Érdekesek ezek a kövek. Nem nagyobbak, mint egy normál macskakő, nem is valami feltűnőek, de úgy vannak elhelyezve, hogy aki az adott házba belép, mindenképp észrevegye őket. Képek:
 |
| Így néz ki a "botlás" egyik köve. |
 |
| Ebben az utcában is van egy két ilyen kő. Ezekben a házakban néha még ugyanazok a családok laknak, akik a háború idején... egy két szomszéd család azonban épp akkoriban tűnt el. Ismerték egymást, együtt nőttek fel, együtt dolgoztak a faluért, de a németek bevették a propagandát és szétverték a zsidók lakásait, akiknek a saját szomszédaik elől kellett menekülniük. |
Elég rázós dologról van itt tehát szó: Egy közösség (a falu) kritikát gyakorol a saját ősei felett. Itt, ebben a kis faluban mindenki ismer mindenkit és talán még most is él olyan öreg néni, aki átélte a zsidó családok elűzését. Azóta Reichelsheimban nem laknak zsidók; akik most a kövek elhelyezésével emlékeznek, azok nem az áldozatok, hanem a tettesek leszármazottai.
Egy egyszerű, de ünnepélyes megemlékezés közben helyezték el a köveket. A mi közösségünk is részt vett ezen a rendezvényen, így én is ott voltam. Utcáról utcára vonultunk, egy-egy ház előtt megálltunk és amíg a kövek a helyükre kerültek, az eltűnt családok sorsát elevenítették fel egy pár szóban. Amolyan temetés hangulata volt az egésznek, ami igazából nem is csoda, hisz ezeknek a kivégzett embereknek nincs saját sírjuk.
Nagyon más itt Németországban egy holokauszt megemlékezés, valami elemi őszinteség van benne. Nem siránkozás, nem is egyszerűen gyász az, ami jelen volt ezen a rendezvényen: a falu lakosai végighordozták a történelem érthetetlen és kegyetlen tényét az utcákon és a járdába betonozták a megbánásukat.
Érdekes véletlen, hogy pont nagypénteken lett időm ezt megírni, amikor mindenki a vállára veszi Isten megölésének botrányát.
Átélt ünnepet kívánok mindenkinek!
