lépcsők

Ezen a helyen sok lépcső van. Szellemileg és fizikailag is sokat kell mászni rajtuk ezen a hegyen itt Németországban. Minden reggel 6-kor kelünk, ima, elmélkedés, reggeli, munka, aztán kéthetente/hetente beszélgetés a lelki vezetővel, az egész személyiségemmel szembesítve vagyok, újabb és újabb látószögekből, mindez idegen nyelven. Kemény lelki kiképzésben vagyok itt, el kell mondjam. Dolgozok magamon.
...meg közben fizikai lépcsőkön is. Kettőt már lebontottunk, egyet most újra is építünk, meg van egy pár, amihez nem nyúlunk, de mind érdekes:
Az első a legújabb. Ezt a hat fokból álló lépcsőt a múlt héten rakták össze. Az első kép jobb alsó sarkában látható kőfalból jómagam bontottam el kb. 1 métert kínkeserves munkával, hogy az új alkotmány elférjen. Aztán ástam egy 60 cm mély árkot a beton alapnak. Amikor az elkészült nekem már nem maradt munkám ezen a helyszínen. A profik építették a beton alapra a lépcsőt tartó betontömb zsaluzatát és kiöntötték a formát, hogy aztán rápakolják az egyenként 200 kg körüli gránit lépcsőfokokat. Már elkezdték felépíteni a jócskán meghosszabbított kőfalat is a lépcső mellé, meg köré. A lépcső a kastély kávézójának teraszára vezet. A terasz elég hepehupás, de ez nem az építkezés miatt van. Eleve így nézett ki, szóval idén még ezt is szétkapjuk, kicsit aláalapozunk, megmagasítjuk és szép egyenletesen újra kirakjuk a járólapokkal. Mozgássérült rámpa is lesz... már úgy várom, hogy milyen lesz, amikor végre elkészül. Nagyon élvezem, hogy én beledolgozhatok időnként.

A második lépcső, amit bemutatnék még nem létezik... körvonalazódik. A képeken látható a ház déli oldala alatt magasodó kőfal nyárvégi állapota, és a tegnapi állapot. A 30 méternél is hosszabb fal felújítása, vagy inkább rekonstrukciója már évek óta tart és most lett kész. Két lengyel kőműves dolgozott rajta... elképesztőek - a fal teteje hosszában a harminc méteren valami 3 mm-t tér el a vízszintestől. Lézerrel méregették valahogy a munkavezetőink. Jó, persze itt a fal vége már nem vízszintes, ahol fényképeztem, mert eme ferde rész mögött egy lépcső lesz. Eredetileg nem volt ilyen hosszú a fal, ennek a ferde résznek a helyén egy domb volt (a nyárvégi képen még látszik a helye, ahol nincs fű). Ezt mi önkéntesek hordtuk el és közben irgalmatlan mennyiségű építési törmeléket rostáltunk ki a földből. Valaki néhány évtizede, amikor a vár még nem a közösségé volt, jórészt sittből építette a dombocskát. A most elkészült fal mögött fog felfutni a lépcső a házhoz. Jövő tavasszal talán elkezdjük felépíteni.

A harmadik szerplő egy ősrégi lépcső, amit a ház keleti oldala mögötti lejtő megtisztításakor találtunk. Egy hétig írtottuk a növényzetet és a munka vége felé bukkant elő ez a kis régiség. Nagyon megörültünk a felfedezésnek, de aztán a munkavezetőink elmondták, hogy az önkéntes évfolyamok visszatérő munkája a keleti lejtő megtisztítása, így már egy párszor felfedezték. :) (Kicsit már kezdi visszahódítani a természet így ősszel.)

A következő dolog nem annyira lépcsőzetes, de annál érdekesebb. Ilyet én még nem láttam. A ház tetőterében lakik a közösség evangélikus lelkipásztora (aki a kirendelt lelki vezetőm) és az ő családja, két macskával. A cicák otthona tehát fent van, de azok előszeretettel tartózkodnak a kertben, meg az erdőben is, a ház közös részeiből azonban ki vannak tiltva, így a lépcsőházat sem használhatják. Ennek a tákolmánynak a segítségével jutnak fel a másodikra és a nappali ablakát szokták kaparni, meg vinnyognak közben, hogy beengedje őket valaki. A múlkor kinéztem onnan fentről az ablakból és megcsodálhattam a macskák rátermettségének bizonyítékait: a kis lépcsőfordulókban összegyűjtött egérmaradványokat. Esős idő volt... nem részletezem, de azért jó tudni, hogy a macsekoknak hála, ezek az egerek élve nem jutnak be hozzánk.

Az utolsó lépcsőt, amiről még írok én bevallom nem értem. (Egy hozzáértő liturgász, vagy építész hozzászólhat.) Mint ahogy a templomok túlnyomó többségében, úgy a mi kápolnánkban is, a szentély szintben elkülönül a templomhajótól. Azonban valami oknál fogva itt a szentély nem kiemelkedik, hanem alacsonyabban van. Egy lépcsőfokkal. Majd megmakkantam amikor először megláttam. Nem csak azért, mert majdnem elharaptam a nyelvem, mikor a lábam beledöngött a mélyedésbe (nem számítottam rá); szerintem egy szentély egyszerűen nem lehet alacsonyabban, mint a templom többi része, vagy rosszul tudom? Mindegy. Nem láttam, hogy a kápolna hogy nézett ki belülről a felújítása előtt, mindenesetre teteje nem volt az utóbbi pár évszázadban. Lehet hogy valami evangélikus rafinéria van a dologban, de akár az is lehet, hogy eredetileg is így volt a padló és valami kiegészítővel használták a szentélyt. Mindenesetre árulkodó, hogy a valamikori pasztofórium (falba épített tabernákulum = Oltáriszentség tárolására való szekrényke), meg a keresztkút mélyedése kényelmetlenül magasan vannak.

Ez a kápolnánk szentélye, itt még szép napos időben. Balra az egykori pasztofórium, jobbra a keresztkút helye.

Ezen a tegnap készült fotón már jobban érzékelhető a lépcső (meg talán a különleges "oltár" is).

És tessék, a szentélyből kifelé fotózva. Nem sokkal, de mélyebben van.

Van még itt valami. A kiskert, amit folyamatosan bővítünk. A képeken megint a nyárvégi és a tegnapi állapotban lehet gyönyörködni. (Találd meg és karikázd be mind a 150000 különbséget!)

Ilyen munkáink vannak.

Írisz

Itt az ideje, hogy bemutassam az OJC egyetelen magyar tagját, Íriszt. Ő az, akivel valóban élőben tudok beszélni az anyanyelvemen, és ez sokat jelent itt nekem. Nem csak pihenteti az agyamat egy-egy társalgás Írisszel, ismeretbővítő hatása is van az ilyen, nagyjából hetente előforduló alkalmaknak, ugyanis Írisz rendkívül művelt. 9 éves korában, emigránsként került Németországba. (Édesapja református lelkész és nem volt épp a rendszer barátja az átkosban, így aztán...) Gyermekként tanult meg németül és az egész OJC egyebhangzó véleménye (tényleg többen is mondták már, egymástól függetlenül), hogy jelenleg ő beszéli a legkifinomultabban ezt a nyelvet itt a faluban. Egyetemistaként az irodalom világában tett szert átlagon felüli tudásra, most pedig a közösség legfontosabb kiadványait szerkeszti, többek között a Salzkorn nevű újságot is (melyhez dobtam egy linket oldalra; aki tud németül belepillanthat). Annak ellenére, hogy már kb. 30 éve él Németországban, legalább olyan változatosan és tisztán (akcentus nélkül) fejezi ki magát magyarul, mint németül. A beszélgetéseink közben renkívül élvezetes hallgatni a szabatos, és a magyar szlengtől teljesen érintetlen mondatait, olyan mintha egy könyvet, vagy tudományos cikket olvasnék, csak nem a szemem dolgozik, hanem a fülem.
Írisz nemcsak okos, de nem is cáfol rá az önérzetes magyar hiedelemre, miszerint a magyar nők a legszebbek a világon. (Sajnos nem tudtam nagyobb képet keríteni róla... talán a későbbiekben.) Nem méltatom itt tovább, mert ő is rendszeresen olvassa a blogot, aztán majd képes lesz kitalálni, hogy csak ezért írom le mindezt. Elég szerény hölgy.
Sokat mesélt már az emigráns létről, amivel nekem, külső szemlélőnek egy teljesen új világot tárt fel. Olyan ez, mintha itt külföldön a múlt század közepe óta egy párhuzamos magyar kultúra és történelem létezne, ami szorosan egybeforr az otthoni dolgokkal, de sokban különbözik tőle. Nem tudom ezt rendesen megfogalmazni... ezt hallani, meg látni kéne.
Írisz néha elvisz a magyar emigránsok egyik kis közösségébe, ahol felnőtt. Tegnap pl. a cserkészcsapatuk fennállásának 25. évfordulóját ünnepelték, és én is ott lehettem. A közösség már három-generációs tele érdekes emberekkel. Szóba keveredhettem a kivándorolt "ősszülőkkel", a Németországban maradt gyermekeikkel, akik fiatal felnőttként itt alapítottak családot, meg az ő serdülő gyerekeikkel, akik egyike másika már kicsit furcsán beszéli a magyart... de beszéli!
Ez a tegnapi összejövetel Mainz városában volt. Ha már egyszer ott voltunk Írisz a belvárosban is körbevezetett. Jól ismeri Mainzot, 15-évig élt ott. A főtértől, meg a dómtól - ami Németország egyik legjelntősebb katolikus fellegvára - teljesen lehidaltam. Nagy élmény megnézni a dómot, ami óriási, de kívülről ez annyira nem észrevehető, mert szorosan körbe van építve házakkal. Egy oldalbejáraton keresztül lehet megözelíteni, amihez egy szűk ki utcácska vezet a házak között, és amikor belép az ember, akkor döbben le a méretektől. Nagyon érdekes és rendkívül ősi épület. Két hatalmas szentélye van, amik egymással szemben helyezkednek el a főhajó két végében. Most láttam először ilyet élőben, eddig csak tanultunk róla művészettörténetből, hogy ilyen is van.
Megnéztük még a Szt. István templomot is, aminek a színesablakait a háborús bombázások után Marc Chagall készítette. Nagyon kék. A Gutenberg múzeumot a könyvnyomtatás születését bemutató tárlatával majd legközelebb nézzük meg.
A hab a tortán egy profán dolog volt. Még anno, amikor csak tanultam a németet valamelyik könyvünkben (a Kinderthemen, vagy az Unterwegs sorozatok valamelyik szörnyetegében) volt egy párbeszédes lecke, ami egy német gyorsétteremben játszódott, mégpedig a Nordsee étteremlánc egyik egységében. Kb. azóta vagyok nagyon kíváncsi, hogy milyen ez a Nordsee. Most Írisz meghívott vacsorázni ebbe a hal-Mc'Donalds-ba, és jelentem nagyon finom kajáik vannak. Akinek sok pénze van próbálja ki! Ha jól emlékszem nyílt nemrég egy Nordsee valamelyik pesti pázában.

szamárhús

Hétvégén nagyot kirándultunk. Az összes önkéntessel közösen elmentünk meglátogatni egy másik önkéntes csapatot, két lányt, akik az OJC egyik partnerszervezeténél dolgoznak. Ők ketten még szeptemberben voltak itt nálunk, az önkéntes évünk bevezető hetén. Velünk együtt készültek fel a saját önkéntes évükre itt Reichelsheimban, aztán elfoglaták a helyüket Biburg-ban. Eddig leveleztünk... pontosabban ők írogatták a szebbnél szebb leveleiket, nekünk meg nem nagyon volt időnk válaszolni, szóval most eljött az ideje, hogy viszonzásul megátogassuk őket.
6 órát utaztunk (egyesek hetet, mert nem szeretnek a vonaton vécézni és így könnyen lekésik a csatlakozást), amíg elértük a bajor falucskát, ami Augsburg közvetelen közelében fekszik. Megnéztük a helyet, ahol a lányok laknak, meg dolgoznak (az a közösség egy óvodát üzemeltet, és a lányok ott segítenek be), és élveztük az ottaniak bőséges vendégszeretetét. Nem kellett főzni, meg mosogatni hétvégén... de a legnagyobb örömöm az volt, hogy az ottani kápolna egy hivatalos, felszentelt, eredeti, katolikus kápolna, ahol még Oltáriszentség is lakik. (Az a közösség nagyobbrészt katolikus.) Szombat este kisajátítottam a kápolnát, minden akolitusi tehetségemet bevetettem... örülhetnek, hogy nem volt kéznél tömjén, mert szívesen beködösítettem volna a házat a rögtönzött szentségimádásom alatt. Most éreztem meg, hogy menyire hiányzik a szemináriumi kápolna, ami az utóbbi 5 évben mindig nyitva állt előttem.
Egy másik, elemi erejű felismerés a hétvégét lezáró vasárnapi ebéden talált rám egy olasz étteremben. Két ennyire különböző temperamentummal rendelkező népet, mint az olasz, meg a német, azt hiszem még nem láttam így együtt. Vasárnap itt Németországban szinte semmi sincs nyitva, mert a németek nagyon ragaszkodnak hozzá, hogy a vasárnap valóban pihenőnap legyen. De az olaszokra ez nem vonatkozik, ők vígan nyitnak vasárnap is. Az olasz pincér elképesztő akcentussal vette fel tőlünk a rendelést. A precíz németek a kaja számát, nevét, mindent felsoroltak, de a pincér még így is mindenkinél kétszer visszakérdezett, aztán az egyik vegetáriánus lánynak kihozta a pármai sonkát. A hosszú hajú fiúkat (ugye Manuel pl.) következetesen lányként regisztálta és amikor kihozta a kajákat, nem akarta nekik odaadni, mert úgy emlékezett, hogy azokat a rendeléseket hölgyek adták le.
A nap kiemelt ajánlatai között a szamáhúsos tészta is szerepelt. Majdnem mindenki fontolóra vette, de aztán a többség fintorogva meggondolta magát. Végül egy embert akadt, aki azt rendelt, Tobi, mégsem kapta meg, mert bár az étlapon minden németül szerepelt, a pincér olaszul konferálta fel az érkező ételeket, és a nagy hangzavarban valaki más az Asina-t (olaszul asszem szamár) Lasagne-nak értette és elkérte a tányért. Akkor derült ki a dolog, mikor fél órás késéssel a valódi lasagne is megérkezett. Sajnos nem készült fénykép az arcokról, de láthatóvá vált az a leírhatatlan sokk, amikor valaki megtudja az ételéről, hogy hozzá se nyúlt volna, ha tudja mi az. Könnyesre röhögtem magam a szitun.
Fizetni is megpróbáltunk, és amikor a pincér megtudta, hogy mindenki külön szeretne (17-en voltunk) eléggé elkábult, aztán próbált rákérdezni, hogy mégis miért. Több hasonló méretű társaság is volt az étteremben, nagyhangú olasz családok, és a pincér az ő példájukat hozta fel nekünk, mégsem álltunk kötélnek. "Minket nem a 'Mamma' hozott el megetetni." - mondogatták a társaim. A számla kiegyenlítése így, külön-külön mintegy fél órát vett igénybe; már félő volt, hogy lekéssük a vonatot, de aztán minden jól alakult a tömegközlekedéssel.
A villamoson még egy helyi újság is a kezünkbe akadt, aminek a címoldalán egy döglött szamarat ábrázoló kis kép volt. A cikk szerint valamiféle értékes szamarak pusztultak el, ritkán látott, tragikus módon. Valami miatt egy olyan betegséget kaptak el, amit általában csak lovak szoktak, így nem voltak ellene beoltva. (Legalábbis valami ilyesmit hámoztam ki az újságból.) Valószínűleg nem volt összefüggés a cikkben leírtak és az akciós tészta között, de azért a poént nem lehetett kihagyni. Adogattuk körbe az újságot, a többség röhögött, a villamoson meg nem értették, hogy min derülünk.

mese, monda, pénz, élet

Vége lett a nagy mese és mondahétvégének. A gyerekarc-festét is túléltem, bár elég kínos volt. Összesen egy délutánon, meg egy déletőttön át kentem a gyerekek arcát vízzel lemosható arcfestékkel. Volt egy kis könyv, abban voltak a minták: mindenféle állatarcok, lepkeszárnyak, meg virágömletegek gyerekek arcára festve és lefényképezve. Ezek közül választotta ki az igényes, 5 és 15 év közötti közönség, hogy melyiket kell az arcukra másolnom... minden megadatott, csak a siker nem... ezek mint a sajtkukacok úgy mozogtak miközben próbáltam őket befesteni. Beszélni meg nem nagyon mertem velük, mert amikor próbálkoztam elég furcsán reagáltak arra, hogy töröm a németet. A többségük megszeppent, de olyan is volt, aki rákérdezett, hogy mégis milyen nyelvet beszélek, mert szerinte ez nem német. A kész sminkek, meg olyanok lettek amilyenek: tulajdonképpen panasz nem volt, de a mintákhoz sem volt sok közük a kész műveknek.
Mégsem ez a lényeg, végül is ez is csak egy munka volt a többi közül, amit kivételesen nagyon nem élveztem, azonban sokat segítettem vele. Konkrétan: egy arc kifestése 2 € volt, én a két nap alatt kb. 30-40 gyereket festettem ki, szóval 60-80 €-t hoztam a konyhára. Folyamatosan négyen, öten festettünk egyszerre, szóval becsepegett egy pár százas. Aztán a többi közösségi tag, meg az önkéntesek még süteményt, almalevet, kézzel készített bizsukat, táskákat, meg egyebeket árultak. A legnépszerűbb a nyársra csavart, tűzön süthető tészta volt. Ez volt a másik állomáshelyem a gyerekarcfestés mellett. Tobi (az egyik önkéntestársam) csinált még a múlt héten kb. 30 fa nyársat, ezekre csavartuk fel a helyben meggyúrt tésztát, amit az udvar közepén folyamatosan égő tábortűznél süthettek meg a gyerekek. Miután leették a megsült tésztát a nyársról, szépen visszahozták, és már csavartuk is rá a következő adag nyersanyagot. A két nap alatt kb. 1000 db. ilyen nyársastésztát adtunk el, darabját potom 1,5 €-ért. Volt még egy naponta kétszer bemutatott ingyenes pantomimdarab, ahol adományokat fogadtunk el, meg egy kézműves stand is üzemelt a hétvégén. Sok turista volt a faluban, főleg vasárnap; elég sokan hozzánk is ellátogattak és a többségük vett nálunk ezt azt, mert a faluban berendezett középkori vásár standjaihoz képest elég olcsóak voltunk. Kb. 4-5 ezer € lett a két napunk bevétele, ha az alapanyagok költségét nem számoljuk.
De nem az a durva, hogy tizenpár kiló lisztből, meg egy kis sóból és vízből, Ft-ban számolva kb. negyedmillát kaszíroztunk csak a nyársalásnál, hanem az, hogy az egész hétvége bevételét elajándékozzuk. Minden cent adományként megy tovább, nagyon kemény embereknek.
Itt van pl. az az amerikai nő, aki ma látogatta meg a közösségünket, hogy megköszönje az OJC korábbi adományait, meg elmesélje, hogy mi is az ő küldetése. Szentpéterváron működtet egy életközösséget, ami olyan fiatalokat fogad be, akik az árvaházakból kerültek ki. Itt megtanítják őket olyan dolgokra, amik a mindennapi élethez szükségesek, de az árvaházban nem sajátíthatták el őket. Pl.: korán kelés, rendszeres iskolába-, munkábajárás, főzés, takarékoskodás, hétköznapi hivatali ügyintézés, bevásárlás. 17 évesen kerülnek ki a gyerekek az intézetből és a többségük 4-5 év után börtönbe kerül, vagy öngyilkos lesz. Azok viszont, akiket az éleközösség elér és be tud fogadni, egy pár évig segítsítséget kapnak egy normális életvitel kialakításához, meg bátorító és támogató hátteret nyernek egy örök életre. Nem mindegyik gyerek tudja végigcsinálni az "életre való felkészítést", de akiknek sikerül, azoknak a családjukká válik a közösség. Az amerikai nő vezetőtársa a közösség élén egy olyan orosz férfi, aki maga is árvaházban nőtt fel. Az édesanyja, miután megszülte, a kórház előtt lévő kukába dobta, ahol szerecsére megtalálták és így került árvaházba. 20 évvel később az amerikai nő, aki akkor még Oroszországban élt, az utcáról fogadta maga mellé a férfit és később együtt találták ki az egész segítőprogramot. A férfi, aki a kukában kezdte a pályafutását, tavaly diplomázott egy amerikai egyetemen és most a világot járja, hogy pénzt gyűjtsön a szervezetüknek.
Többek között nekik kerestem pénzt a gyereksminkekkel. Így mindjárt könnyebb volt.