szamárhús

Hétvégén nagyot kirándultunk. Az összes önkéntessel közösen elmentünk meglátogatni egy másik önkéntes csapatot, két lányt, akik az OJC egyik partnerszervezeténél dolgoznak. Ők ketten még szeptemberben voltak itt nálunk, az önkéntes évünk bevezető hetén. Velünk együtt készültek fel a saját önkéntes évükre itt Reichelsheimban, aztán elfoglaták a helyüket Biburg-ban. Eddig leveleztünk... pontosabban ők írogatták a szebbnél szebb leveleiket, nekünk meg nem nagyon volt időnk válaszolni, szóval most eljött az ideje, hogy viszonzásul megátogassuk őket.
6 órát utaztunk (egyesek hetet, mert nem szeretnek a vonaton vécézni és így könnyen lekésik a csatlakozást), amíg elértük a bajor falucskát, ami Augsburg közvetelen közelében fekszik. Megnéztük a helyet, ahol a lányok laknak, meg dolgoznak (az a közösség egy óvodát üzemeltet, és a lányok ott segítenek be), és élveztük az ottaniak bőséges vendégszeretetét. Nem kellett főzni, meg mosogatni hétvégén... de a legnagyobb örömöm az volt, hogy az ottani kápolna egy hivatalos, felszentelt, eredeti, katolikus kápolna, ahol még Oltáriszentség is lakik. (Az a közösség nagyobbrészt katolikus.) Szombat este kisajátítottam a kápolnát, minden akolitusi tehetségemet bevetettem... örülhetnek, hogy nem volt kéznél tömjén, mert szívesen beködösítettem volna a házat a rögtönzött szentségimádásom alatt. Most éreztem meg, hogy menyire hiányzik a szemináriumi kápolna, ami az utóbbi 5 évben mindig nyitva állt előttem.
Egy másik, elemi erejű felismerés a hétvégét lezáró vasárnapi ebéden talált rám egy olasz étteremben. Két ennyire különböző temperamentummal rendelkező népet, mint az olasz, meg a német, azt hiszem még nem láttam így együtt. Vasárnap itt Németországban szinte semmi sincs nyitva, mert a németek nagyon ragaszkodnak hozzá, hogy a vasárnap valóban pihenőnap legyen. De az olaszokra ez nem vonatkozik, ők vígan nyitnak vasárnap is. Az olasz pincér elképesztő akcentussal vette fel tőlünk a rendelést. A precíz németek a kaja számát, nevét, mindent felsoroltak, de a pincér még így is mindenkinél kétszer visszakérdezett, aztán az egyik vegetáriánus lánynak kihozta a pármai sonkát. A hosszú hajú fiúkat (ugye Manuel pl.) következetesen lányként regisztálta és amikor kihozta a kajákat, nem akarta nekik odaadni, mert úgy emlékezett, hogy azokat a rendeléseket hölgyek adták le.
A nap kiemelt ajánlatai között a szamáhúsos tészta is szerepelt. Majdnem mindenki fontolóra vette, de aztán a többség fintorogva meggondolta magát. Végül egy embert akadt, aki azt rendelt, Tobi, mégsem kapta meg, mert bár az étlapon minden németül szerepelt, a pincér olaszul konferálta fel az érkező ételeket, és a nagy hangzavarban valaki más az Asina-t (olaszul asszem szamár) Lasagne-nak értette és elkérte a tányért. Akkor derült ki a dolog, mikor fél órás késéssel a valódi lasagne is megérkezett. Sajnos nem készült fénykép az arcokról, de láthatóvá vált az a leírhatatlan sokk, amikor valaki megtudja az ételéről, hogy hozzá se nyúlt volna, ha tudja mi az. Könnyesre röhögtem magam a szitun.
Fizetni is megpróbáltunk, és amikor a pincér megtudta, hogy mindenki külön szeretne (17-en voltunk) eléggé elkábult, aztán próbált rákérdezni, hogy mégis miért. Több hasonló méretű társaság is volt az étteremben, nagyhangú olasz családok, és a pincér az ő példájukat hozta fel nekünk, mégsem álltunk kötélnek. "Minket nem a 'Mamma' hozott el megetetni." - mondogatták a társaim. A számla kiegyenlítése így, külön-külön mintegy fél órát vett igénybe; már félő volt, hogy lekéssük a vonatot, de aztán minden jól alakult a tömegközlekedéssel.
A villamoson még egy helyi újság is a kezünkbe akadt, aminek a címoldalán egy döglött szamarat ábrázoló kis kép volt. A cikk szerint valamiféle értékes szamarak pusztultak el, ritkán látott, tragikus módon. Valami miatt egy olyan betegséget kaptak el, amit általában csak lovak szoktak, így nem voltak ellene beoltva. (Legalábbis valami ilyesmit hámoztam ki az újságból.) Valószínűleg nem volt összefüggés a cikkben leírtak és az akciós tészta között, de azért a poént nem lehetett kihagyni. Adogattuk körbe az újságot, a többség röhögött, a villamoson meg nem értették, hogy min derülünk.