Valamiért legyen már jó magyarnak lenni!!!

Most a hétvégén megint megrendezésre került a mesék és mondák hétvégéje itt a faluban, Reichlesheimban. Ez volt a 16. alkalom és rengetegen voltak. A munkám ezúttal tésztagyúrás volt. Ilyen kenyértésztaszerűséget csináltunk, amit nyársakra tekertünk és aztán, ha valaki vett belőle, akkor kisüthette az udvaron folyamatosan életben tartott parázson. A két nap alatt 27 kg lisztet használtunk fel a tésztához... örülök, hogy holnap már nem ezt kell csinálni, de amúgy jó mulatság, férfimunka volt. Közben lehetett beszélgetni, meg amíg kelt a tészta, addig lehetett egy kis szünetet is tartani és megnézni a középkori kirakodóvásárt, ami a faluban volt.

Minden második évben jönnek magyarok is a vásárra, mert Reichelsheimnak van egy testvérvá... testvérfaluja Magyarországon: Nagymányok (Tolna megye, Szeksztárdtól kb. 20 km.) Most is jött egy delegáció, akik zenéltek a szombati gálaesten, ami a hétvége egyik nagyobb attrakciója volt. Én is elmentem megnézni őket. Ha jól tudom két magyar produkció volt, egy fúvószenekar, meg egy vonóskvartett. Sajnos csak az utóbbi négy srác produkcióját sikerült elcsípnem (megjegyzem rendkívül jó volt, a németek is odavoltak), mert egyszerűen kimenekültem a rendezvényteremből, amikor a kitüntetéseket osztották és csak később mentem vissza.

Hogy miért menekültem? :) Elképesztő: Ez a hétvége ugye a mesékről és a mondákról szól. Minden évben ki is tüntetnek valakit egy díjjal, aki valamilyen módon kapcsolatban van a mesékkel. Meseírók, mesekönyvszerkesztők, mesemondók, mesekönyv-illusztrátorok kaptak már díjakat, idén pedig egy mesekutató professzor részesült az elismerésben. A díj átvételét követően a bácsi tartott is egy rövid előadást, amiben többek között bemutatta kutatási eredményeinek egyikét, mely szerint a Hófehérke c. Grimm mesének nincs happy endje, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy a herceg, aki a tetszhalott állapotban lévő Hófehérkét újra életre kelti a csókjával, igazából perverz, hisz egy hullába szeret bele. :P Asszem itt fogyott el a cérna nálam.

A rendezvényről kiszabadulva találtam egy magyar ételeket kínáló standot. Németek dolgoztak benne, de azért megkérdeztem, hogy tud-e valaki magyarul. Egy férfi válaszolt vissza, aki ugyan már egy jó ideje Németországban él, azért van valami köze a magyar dolgokhoz és ezért is segít be a magyar konyhás standon. Nem volt valami beszédes kedvében, így inkább a németek foglalkoztak ott velem és kifejették, hogy hol található Nagymányok. Megköszöntem, hogy ilyen segítőkészek, meg kevéssé szerényen megjegyeztem, hogy szerintem jobban képben vagyok, mint ők, elvégre Magyarország nem olyan nagy, mint Németország. Na, de ez lett a vesztem, mert erre a magyar származású férfi odanyögte nekem - persze magyarul, hogy a németek ne értsék - hogy "Nem volt ez ám mindig így"... így Trianon, úgy Trianon... szóval onnan is gyorsan menekültem.

Megmondom őszintén, hogy én is kirívóan igazságtalannak tartom azt, ahogyan a történelem utóbbi 500 éve elbánt Magyarországgal. Sokszor sajnálkozom is gondolatban, amikor a németek, vagy mások a saját történelmi sebeiket nyalogatják, hogy bezzeg mi ez ahhoz képest... de igazából már elegem van ebből a hozzáállásból. Nem vagyok hajlandó sajnálni magam azért, mert magyar vagyok. Nem tartom valószínűnek, hogy bármelyik ország, amelyik valaha ránk telepedett, vagy szétzilált minket bocsánatot fog kérni, vagy bármilyen módon kárpótolna (/-ni tudna) minket. Most ebben a helyzetben vagyunk, meg még válság is van, de az ilyen helyzetekre is mondják, hogy "innen szép nyerni." És ezt a mondást nem ironikusan értem, ahogy egy 6-0-ás focimeccsen mondja a vesztes csapat játékosa. Meggyőződésem, hogy ebből a helyzetből csak a nyerés irányába lehet elmozdulni... kérdés, hogy meddig vár még a magyar a mozdulásra. Másra nem nagyon lehet - megjegyzem így legalább nem is kell - számítani. Előbb vagy utóbb meg kell oldani ezt a történelmi feladványt és a javunkra kell fordítani a rengeteg veszteségünk következményeit. Csak így lehet, csak mi tudjuk.

Én minden nap igyekszem mondani az Úrangyalát, mint Nagymamám. Ő az elhunytakért mondta mindig, én meg a hazámért szoktam, délben, amikor a harang szól. Még ha nem is tudom elmondani az imát, azért eszembe jut, hogy a déli harangszó a nándorfehérvári diadallal köthető össze és mindenhol a mi népünk erejét hirdeti, ha tudják, ha nem. Én itt mindenkinek mondom, elcsodálkoznak rajta, de még az a bolond wikipédia is megerősíti a mondottaimat és akkor tényleg nagyot néznek, hogy a magyarok miatt van a déli harangszó. Ilyenkor büszke vagyok.

Meg szoktak minket dicsérni néha a németek, hogy milyen sokat segítettünk anno a német újraegyesítéshez. Sőt egy történelmet igencsak ismerő német olyat is mondott, hogy szerinte elképesztő, hogy eddig mindenkit túléltünk, aki ránk szállt.

Én mostantól igyekszem arra figyelni, hogy miért jó magyarnak lenni. Ha van valami új, megosztom itt. És ha valakinek van kedve csatlakozni a gyűjtéshez, akkor szóljon hozzá ehhez a bejegyzéshez!

ha ebédelek,

az asztalnál szinte mindig ül egy kisgyerek. Ezt állapítottam meg a napokban, ahogy vissza-vissza tekingetek az elmúlt időszakra.

Új helyen lakom. Szeptembertől leköltöztem a hegyről a faluba. Most már nem a várban lakom, hanem egy egyszerű családi házban - mondjuk az is egy jó kérdés, hogy mit nevezünk egyszerűnek: a ház három szintes és 3 lakás van benne. Ez errefelé egy faluban átlagosnak mondható, akinek itt pénze van házat építeni, az ha már úgyis épít, akkor jó nagyot épít, és ha nem tudja belakni, akkor egy részét kiadja. Ez a ház is így épülhetett, aztán eltelt egy pár évtized, a közösség megvette, felújította és most 15-en lakunk benne - nos ez a népsűrűség már nem átlagos a faluban. :) Hogy jön össze a létszám? Kérem, vagyunk egyszer mi, a négy önkéntes Dario, Jozua, Sascha és én a padlástérben, külön lakásban, az alattunk lévő lakásban lakik a közösség újonnan megválasztott vezetője Konstantin a feleségével Daniélával és a négy gyerekükkel, akik közül a legkisebb 5 hónapos, a földszinti lakásban pedig a közösség önkéntesekért felelős munkatársa Daniel él a feleségével Karolinnal és a három gyermekükkel, akik közül a legkisebb - a változatosság kedvéért - 5 hónapos (valami 1 hét különbség van a két kissrác között). Csak megjegyzem, hogy Konstantin kb. 5 Daniel pedig kb. 3 évvel idősebb nálam... innen nézve elég szép teljesítmény, hogy 7 gyerek lakik a házban. És amúgy az egész közösség tele van kisgyerekes családokkal; ha van valami nagyobb közösségi összejövetel, ahol mindenkinek ott kell lenni, vagy éppen közös istentisztelet van, mindig kell egy külön óvodát szervezni nekik.

És így fordulhat elő az is, hogy szinte mindig ül egy-egy kisgyerek, vagy csecsemő az asztalnál, ha eszem... a várban egész héten a vár ebédlőjében ettünk, itt a faluban viszont minden nap más családnál ebédelünk - van egy nemkicsit, vagy inkább úgy mondanám, hogy németesen bonyolult rendszer, amelyet követve egy bizonyos sorrendben rendszeresen látogatok bizonyos családokat evés céljából. Nagyon jól működik: mire beleszokom a ritmusba, valaki elmegy üdülni a családjával, vagy betegek lesznek a gyerekek és borul az egész. Ilyenkor mindig megy az agyalás, hogy melyik önkéntes hol fog enni, de aztán eddig mindig kitaláltak valamit és nem kellett a gyrososhoz mennünk. Ennél bonyolultabb már csak az lehet, amikor ki kell számolni, hogy melyik család mennyi kajapénzt kap utánunk... - Elmagyarázom: Mi önkéntesként hivatalosan pénzt kapunk a német államtól többek között arra, hogy meg legyen oldva az étkeztetésünk. Ebből a pénzből nekünk ki kell fizetni minden családnak azt az adagonként előre meghatározott pár eurót, amibe egy ott elköltött ebéd kerül. (Hála az égnek ezt nem nekünk kell kiszámolgatni, egy rendes közösségi tag átvállalta.) Ez fontos, mert egy hónapra összeszámolva az összeg már nem csak pár euró (minden családnál többen is eszünk) és ha hozzávesszük, hogy a közösség adományokból él, akkor érthető, hogy ez a kis pénz is kell a családoknak.

Itt sok a szervezés, a bürokrácia, a bonyodalom, de az a benyomásom, hogy mindenki (és itt most nem a közösségről, hanem általában a németekről beszélek) igyekszik becsületesen bonyolódni meg rendszerezni. Itt még az ebédlőasztalnál is ott a szervezés, a rendszer, meg a gyerekek is, és ők ebbe nőnek bele, én pedig nem csodálkozom amikor kiderül, hogy pl. a csatornadíjba havonta bele van kalkulálva az udvarra és a háztetőre hullott eső mennyisége és az többet fizet, akinek le van burkolva az udvara, mint az, akinek pázsitja, vagy fája van. És ez itt minden háztartásban külön ki van számolgatva négyzetméterre, meg  lombkoronanagyságra. :) Németország.

tizenegyesek nem...

... de hosszabbítás az lesz. Pontosabban van, 2011 szeptember 2-ától.

Az előző évben sok minden történt. A vége felé már leginkább olyan dolgok, amikről nem számoltam be. Arról a folyamatról sem írtam semmit, hogy miként döntöttem el, hogy meghosszabbítom a németországi tartózkodásomat.

Azzal kezdődött, hogy a közösségben a lelki vezetőim felajánlották, hogy még egy évet maradhatnék, ha gondolom. Magam is tisztában voltam vele, hogy emberi, lelki szempontból sokat profitálhatnék egy ilyen hosszabbítással, de nem voltam biztos benne, hogy megengedhetem-e ezt magamnak. Sokat gondolkodtam a dolgon, tanácsot is kértem olyan emberektől, akiktől már sok józan javaslatot kaptam. Végül úgy döntöttem, hogy maradok és megpróbálom keresztülvinni az ügyet Püspök atyánál és az egyetemen. Nevetségesen hangzik, de nekem ez nem volt könnyű. Néha bátorkodom jelként értékelni, hogy papnövendék meg egyetemi hallgató maradhattam.

Az okaim - mint ahogy utaltam is rá - egyszerűek: az elmúlt egy évben úgy érzem sokat épültem, ezt szeretném még folytatni, hogy hitben és emberségben fel tudjak nőni azokhoz a feladatokhoz, amik az életemben még várnak rám.

Kívülről sokféleképpen lehet a döntésemet értelmezni. A nyáron sok emberrel beszéltem róla, hogy maradok és a vélemények sokszínűségével kápráztattak el. Mindent tudomásul vettem és igazság szerint mindenre számítottam is. A bizalom mércéjének tekintem ezeket a véleményeket. Tudom, hogy mit csinálok, tudatosan és Istenbe vetett bizalommal döntöttem... csak az tudja elfogadni ezt, aki ugyancsak bízik Őbenne.

De minek dramatizálom itt túl a dolgot? Nagyon örülök a második évkezdésemnek itt Reichelsheimban. Az első hónap, szeptember már el is telt és sok lehetőséget adott a belső munkára... Új munkahelyem van, asztalossegéd vagyok. A főnököm azt mondta, hogy mindig kell, hogy legyen nálam colstok. Már kiskoromban is nagyon szerettem hajtogatni ezt a mérőeszközt, ha a kezembe került, most meg kaptam egy vadonatújat és mindig magamnál kell hordanom a munkaidőben. Hát képzelhetitek milyen jó ez! :) Belsőleg is így élem meg ezt az új évet.