ha ebédelek,

az asztalnál szinte mindig ül egy kisgyerek. Ezt állapítottam meg a napokban, ahogy vissza-vissza tekingetek az elmúlt időszakra.

Új helyen lakom. Szeptembertől leköltöztem a hegyről a faluba. Most már nem a várban lakom, hanem egy egyszerű családi házban - mondjuk az is egy jó kérdés, hogy mit nevezünk egyszerűnek: a ház három szintes és 3 lakás van benne. Ez errefelé egy faluban átlagosnak mondható, akinek itt pénze van házat építeni, az ha már úgyis épít, akkor jó nagyot épít, és ha nem tudja belakni, akkor egy részét kiadja. Ez a ház is így épülhetett, aztán eltelt egy pár évtized, a közösség megvette, felújította és most 15-en lakunk benne - nos ez a népsűrűség már nem átlagos a faluban. :) Hogy jön össze a létszám? Kérem, vagyunk egyszer mi, a négy önkéntes Dario, Jozua, Sascha és én a padlástérben, külön lakásban, az alattunk lévő lakásban lakik a közösség újonnan megválasztott vezetője Konstantin a feleségével Daniélával és a négy gyerekükkel, akik közül a legkisebb 5 hónapos, a földszinti lakásban pedig a közösség önkéntesekért felelős munkatársa Daniel él a feleségével Karolinnal és a három gyermekükkel, akik közül a legkisebb - a változatosság kedvéért - 5 hónapos (valami 1 hét különbség van a két kissrác között). Csak megjegyzem, hogy Konstantin kb. 5 Daniel pedig kb. 3 évvel idősebb nálam... innen nézve elég szép teljesítmény, hogy 7 gyerek lakik a házban. És amúgy az egész közösség tele van kisgyerekes családokkal; ha van valami nagyobb közösségi összejövetel, ahol mindenkinek ott kell lenni, vagy éppen közös istentisztelet van, mindig kell egy külön óvodát szervezni nekik.

És így fordulhat elő az is, hogy szinte mindig ül egy-egy kisgyerek, vagy csecsemő az asztalnál, ha eszem... a várban egész héten a vár ebédlőjében ettünk, itt a faluban viszont minden nap más családnál ebédelünk - van egy nemkicsit, vagy inkább úgy mondanám, hogy németesen bonyolult rendszer, amelyet követve egy bizonyos sorrendben rendszeresen látogatok bizonyos családokat evés céljából. Nagyon jól működik: mire beleszokom a ritmusba, valaki elmegy üdülni a családjával, vagy betegek lesznek a gyerekek és borul az egész. Ilyenkor mindig megy az agyalás, hogy melyik önkéntes hol fog enni, de aztán eddig mindig kitaláltak valamit és nem kellett a gyrososhoz mennünk. Ennél bonyolultabb már csak az lehet, amikor ki kell számolni, hogy melyik család mennyi kajapénzt kap utánunk... - Elmagyarázom: Mi önkéntesként hivatalosan pénzt kapunk a német államtól többek között arra, hogy meg legyen oldva az étkeztetésünk. Ebből a pénzből nekünk ki kell fizetni minden családnak azt az adagonként előre meghatározott pár eurót, amibe egy ott elköltött ebéd kerül. (Hála az égnek ezt nem nekünk kell kiszámolgatni, egy rendes közösségi tag átvállalta.) Ez fontos, mert egy hónapra összeszámolva az összeg már nem csak pár euró (minden családnál többen is eszünk) és ha hozzávesszük, hogy a közösség adományokból él, akkor érthető, hogy ez a kis pénz is kell a családoknak.

Itt sok a szervezés, a bürokrácia, a bonyodalom, de az a benyomásom, hogy mindenki (és itt most nem a közösségről, hanem általában a németekről beszélek) igyekszik becsületesen bonyolódni meg rendszerezni. Itt még az ebédlőasztalnál is ott a szervezés, a rendszer, meg a gyerekek is, és ők ebbe nőnek bele, én pedig nem csodálkozom amikor kiderül, hogy pl. a csatornadíjba havonta bele van kalkulálva az udvarra és a háztetőre hullott eső mennyisége és az többet fizet, akinek le van burkolva az udvara, mint az, akinek pázsitja, vagy fája van. És ez itt minden háztartásban külön ki van számolgatva négyzetméterre, meg  lombkoronanagyságra. :) Németország.