csoda

Biztos mindenki figyeli a híreket.
Itt a közösségben néhány hete szinte minden nap imádkozunk a japánokért, meg az arab államokért. Izraelért meg rendszeresen imádkozunk, ez az imaszándék be van építve a közösség liturgiájába. (Egyébként nem lehet nem észrevenni a történelmi okait annak, hogy a német keresztény körök rendkívüli érdeklődést mutatnak Izrael és a Szentföld irányában és sokat imádkoznak az ottani békéért.) Amilyen bajról csak szó esik a hírekben a világból, az itt mind bekerül a mindennapi imaéletünkbe. Minden héten ugyanolyan rendszer szerint, de minden nap egy kicsit más tartalommal imádkozunk a világ, meg a magunk dolgaiért.
Nekem a szerda déli imádságunk tetszik a legjobban. Ilyenkor a hozzátartozóinkért, meg barátainkért imádkozunk úgy, hogy egy rövid bevezető után mindenki hangosan elmondhatja azoknak az embereknek a neveit, akik fontosak a számára és akikre éppen gondol. Gyakran 15 - 20 percig is eltart, mire "elfogynak" a nevek és befejezzük az imát.
... és néha megtapasztalhatjuk, hogy az imák fontosak és meghallgatást nyernek.
Történt, hogy szerdán a szobatársam nővére Maya egy barátjával akart találkozni. El is indult otthonról, de a buszmegállóban észrevette, hogy a mobilját otthon felejtette, ezért visszaszaladt a lakásába, ám így lekéste a buszát. A busz, amit lekésett fél órával később így nézett ki:

Wanja nővére Jeruzsálemben tanul és azon a buszpályaudvaron volt a találkozója, ahol szerdán robbantottak. Pontosan azzal a busszal akart menni, ami a legközelebb állt meg a bombához, de azután, hogy lekéste, az egyel későbbi busszal már nem jutott be a belvárosba. Addigra már lezárták a merénylet miatt.
Szerda volt, a szeretteinkért imádkoztunk. Wanja is mondta a neveket. Szerintem nagy csoda, hogy a nővére nem volt a buszon és így nem esett baja.
Hála Istennek!

gyors - lassú

Múlt hétvégén utaztam és megint a gyors vonatot vettem igénybe. Gyorsultunk a múltkori alkalomhoz képest: Nürnberg és München között meglpétük a 300 km/h-t. Egészen érdekes volt. Először arra lettem figyelmes, hogy elcsendesedik a vonat, aztán ránéztem az egyik kijelzőre, hogy ugyan mennyivel mehetünk, hogy így lenyugodott a szerkezet és akkor már 270 felett voltunk és egyre gyorsultunk. Kinéztem az ablakon és a vonathoz közeli dolgokat már nagyon kellemetlen volt nézni, a távolabbi fák, meg házak meg valami elképesztő gyorsasággal tűntek el. Kicsit olyan érzés volt, mintha hajlékonnyá vált volna minden. Mintha a sínek megnyúltak volna a vonat alatt, az meg vasalta volna őket. Amikor autóval gyorsan megy az ember, akkor is lehet valami ilyesmit érezni. (Találtam egy videót, ami valamennyire megmutatja, hogy milyen ilyen gyorsan menni... akinek van 10 szabad perce, szereti az autókat és valamennyire ért angolul, az nézze meg. Meg vannak a neten vonatos videók is. Itt egy, ahol egy olyan vonat megy 300 km/h-val, amilyenen én is ültem. Érdemes rajta figyelni a kábeleket tartó oszlopokat, amik úgy néznek ki, mintha 5 méterenként állnának, pedig, ha valaki kimegy a sínek mellé és lelépi a távolságot közöttük... Ez is egy szép videó a vonatról.)
Megtapasztalhattam hát, hogy mire képes a német vasút, ha a gyorsaságról van szó, tegnap előtt azonban azt is sikerült, hogy mire képes, ha a lassúságról. Ugyebár az első vonatozásomkor meg akartak büntetni, mert nem volt minden megfelelő a jegyemmel, de aztán írtam nekik levelet, meg elküldtem nekik az ártatlanságomat bizonyító papírokat, ahogy kérték. Egy darabig még a válaszukat is vártam, de aztán azt gondoltam, hogy itt is olyan magyar módon mennek a dolgok: bizonyára megnézték, amit küldtem és úgy gondolták, hogy ilyen apróságokkal nem éri meg foglalkozni. El is felejtettem már az egészet. Ám 5 hónappal a történtek után csak jön egy levél, otthonra, Magyarországra, mert anno úgy gondolkoztam, hogy nem "könnyítem meg" a dolgukat a német elérhetőségemmel. A levélben leírták, hogy megvizsgálták a történteket és megállapították, hogy a jegyem - bár a vonaton nem tudtam bizonyítani, de - érvényes volt, és ezért részemről nem áll fenn fizetési kötelezettség irányukban. (Rendkívül körmönfontan volt megfogalmazva a levél, alig tudtam kisilabizálni, hogy mit is akarnak, de az már kezdettől fogva biztató volt, hogy pénzösszeg nem szerepelt a német szövegben és csekk sem volt mellékelve.)
Szóval 5 hónap. Ezt nevezem átfutási időnek. Szinte látom a szemem előtt a német bürokraták tömegeit, akiknek a keze alatt átfutott az ügyem. Egyszerűen elképesztő, hogy mennyien dolgoznak itt a közigazgatásban... de legalább a vonatok gyorsak.

Isten van

A múlt héten Wanjával, a szobatársammal szokás szerint a földet túrtuk a délutáni munkaidőben és egy vendég "boldogított" minket. Egy lány töltött itt néhány napot a tavalyi önkéntes évfolyamból és azon a délután ő úgy gondolta, hogy kiül a várfal tetejére és gitározik, meg énekel. Igazából jól csinálta, mert szép volt a zene, csak nekünk meg csípte a szemünket, vagy inkább a fülünket az irigység, hogy neki nem kell a várfal tövében kaparászni. Szép napos idő volt, a várfal teteje, ahol a lány ült, a házunk takarásában, szélárnyékban volt, mi meg a fal tövében kitéve a hideg szélnek rosszkedvűen dolgoztunk.
Wanja nagyon szenvedett (lehet, hogy neki még a zene se tetszett), így amikor a fal tetején felhangzott az Uram irgalmazz refrénű (természetesen németül nem pont így írják) dal, odasúgta nekem, hogy "Bárcsak tényleg irgalmazna!" Aztán csak jöttek az újabb és újabb széllökések és továbbra is hozták a gitárszóló foszlányait, mi meg ástunk.
Aztán egyszer csak csend lett. Lepihentek az ásóink is. Összenéztünk, aztán meg a fal felé és látjuk ám, hogy a lányka közeledik. Nevetve mondja, hogy az egyik széllökés olyan erős volt, hogy bekotort a ház mögé és lefújta a kottáját a kertbe, így most elnézést kér, de szünetet tart, hogy lemenjen megkeresni. Ránéztem Wanjára és véletlenül kicsúszott a számon, hogy "Na látod: van Isten."
Kitört a röhögés, elhordott minden hülyének, de aztán végül abban maradtunk, hogy "Isten most megmutatta magát." - és voltaképpen ki más akart volna bennünket így megviccelni, hogy utána jó kedvvel tudjuk tovább dolgozni?

Most vasárnap voltam misén, elmentem előtte gyónni is. Nem volt valami nagy felemelő érzés, inkább csak lehúzott, hogy mindig ugyanazokat a dolgokat kell az atyának elmondanom. Kijöttem a gyóntatószobából (mert itt nem gyóntatószék van, hanem egy szoba, amiből kihallatszik minden, így minden gyónásom miatt ki kell üríteni a helyiséggel szomszédos sekrestyét. - Lassan kezdem élvezni, hogy amint megjelenek a közelben már mindenki startol is kifelé a sekrestyéből.) és azon morfondíroztam, hogy egyáltalán komolyan veszem-e a misén való részvételt, ha hét közben nem érdekel, hogy vasárnapra milyen bűnökkel esek be a templomba. Még az is eszembe jutott, hogy most biztos keményen próbára teszem az Úr türelmét.
Kicsit lelombozódtam és a templom látványa (amiről alább közlök egy képet - de csak a külsejéről, mert eddig még csak azzal sikerült megbékélnem.), meg a kezdődő gyerekmise is rátett még egy lapáttal a kedvemre. Az itteni gyerekmiséken azt nem szeretem, hogy a hitoktatónő az evangélium előtt még "prédikál" egy sort a gyerekeknek. Van azért hozzá tehetsége, elég furfangosan szokta feldolgozni a vasárnapi evangélium témáit, ami tetszik, de mindezt sokkal jobban el tudnám képzelni egy hittanóra keretei között. Mindegy, itt ez van.

itt történt, amit írok

Szóval búsulok ott a padban és hallom, hogy a hitoktatónő faggatja a gyerekeket, hogy minek örülhet az ember a templomban a szentmisén. Nem mondhatnám, hogy a gyerekek egymás szavába vágtak a válasszal (Megjegyzem: így azért hiteles a dolog, mert látszik, hogy nem idomítva vannak, és ez jó.), de abban a pillanatban valahogy én se tudtam volna valami őszintét mondani. Aztán csak jöttek a válaszok, hogy az Evangélium örömhír, meg hogy lehet énekelni... és az egyik kislány bemondja, hogy "Annak is lehet örülni, hogy Jézus meghalt értünk."
Az első gondolatom az volt, hogy: "Tudja ez a kislány, hogy mit beszél?" , de aztán valahogy ösztönösen végigfuttattam magamon is ezt a válaszlehetőséget... tudok-e ennek örülni a templomban? És rá kellett jöjjek, hogy ekkora hidegzuhanyt hitéleti kérdésben még nem kaptam német kislányoktól.
Azon emésztem magam, hogy vajon meg tudja-e még bocsájtani nekem Jézus a pitiáner bűntetteimet, és nem veszem észre, hogy egy olyan Isten áll velem szemben, aki annyira szeret, hogy képes meghalni is értem. Ebben a percben már ott ült velem Jézus a padban és legyintett, hogy "Ugyan már, én szeretlek, már rég megbocsájtottam, gyere ünnepelni!" és ez nagyon jól esett Tőle.
Ez egy igaz csoda volt: a gyónásom után újra megéreztem, hogy Isten van és szeret.

Jó Nagyböjtöt mindenkinek!

kincsek

Amióta itt vagyok Németországban és dolgozok, az egyik leggyakrabban végzett munkáim egyike a földrostálás. Itt a hegy tetején, ahol lakunk olyan föld van, ami tele van mindenféle kövekkel, meg törmelékkel. Amennyiben virágágyásokhoz, vagy füves területek kiegyenesítéséhez kell a föld - és az esetek többségében ilyen dolgokat csinálunk - akkor bizony le kell rostálni a földet, hogy a sok kő, meg törmelék ne zavarjon be a növényeknek, meg nekünk se, amikor előkészítjük számukra a terepet.
A munka ilyenkor úgy zajlik, hogy csákánnyal (Keresztvégű csákányt használunk, aminek az egyik felével a gyökereket lehet elvágni, a másik felével meg a földet lazítani.) megbontjuk a talajt, aztán a fellazított földet rálapátoljuk a rostára, ami egy talicskára van ráfektetve. A rostán áthullik a tiszta föld a talicskába, a kövek meg felül maradnak és a talicska mellé helyezett ládába lehet söpörni őket.
A köveket szoktuk szortírozni is. A munkavezetők utasításai szerint a "gyerekfejnél nagyobb" méretű köveket külön kell gyűjteni, mert azokat fel lehet használni a várfalak felújításához. Elég morbid, de ez a szabatos megfogalmazás.
Persze ez eddig nem valami nagy szám. A dolog érdekes része ott kezdődik, amikor nem kövek maradnak fenn a rostán.
A mostani munkahelyünk tavaly még egy domb volt. Azóta viszonylag egyenes és virágágyások meg terméskőfalak épültek a területen. Minden hónapban vissza-vissza térünk portánk ezen csücskébe valamit kiásni (most lépcsőnek ásunk alapot, meg dréncsőnek árkot, meg virágágyásnak készítünk helyet) és újra meg újra szembesülünk a ténnyel, hogy ezen a területen úgy ötven éve gyakorlatilag egy teljes fürdőszobát ástak el.

Most így néz ki az ásatásunk - korábban ez a terület egy magasabb domb volt.

A kádat még nem találtuk meg, de a kövek fele csempe. Folyamatosan kerülnek elő a különféle üveg, meg porcelándarabok, amik tükrökből, lámpaburákból, meg mindenféle nagy kancsókból származnak. A legérdekesebb tárgyak többnyire azok, amik egészben kerülnek elő...

Ezek különböző parfümös, meg orvosságos üvegcsék. A fehér olyan régi, hogy még menete sincs. A jobb szélső, meg márkás:

Nivea.
A porcelán kategóriában is érdekes dolgok vannak:

Ez egy értékes WC lehúzó... porcelánból, meg egy porcelánbili széle, amin a kastély ábrázolása is látható. ezek is a föld alatt voltak. Meg az ásványvizes üveg porcelán kupakja is:

A fém kategóriában többnyire felismerhetetlenségig szétrozsdásodott zsanérok, meg pléhdobozok kerülnek elő, de az is kiderült fürdőszobát annak idején fém szerszámokkal bontották le:

Íme az összecsukhatatlan harapófogó (annyira rozsdás). A másik egy vasból készült ajtózáró rúd vége, amit pont ma találtunk.
Nem fényképeztük le a fél pár zoknit, meg a munkáskesztyűket; arra várunk, hogy a hozzájuk tartozó hulla is előkerül és akkor majd együtt örökíthetjük meg őket.
A hatályos jog szerint Németországban minden kincs, amit 30 cm-nél mélyebben találnak a földben az állam tulajdona, így az itt felsoroltak is. Most egy évig gyűjtögetem, meg tárolgatom őket, aztán majd törvénytisztelő ember módjára valahol újra elásom őket... vagy feladom őket Angélának postán.