Szentmise

Most már minden hétvégén el tudok menni Szentmisére. Tegnap is voltam. Mesélek erről is egy kicsit, hogy tudjátok milyen itt a világ.
A templom kívülről úgy néz ki, mintha fekete fehér építőkockákat dobáltak volna össze. Valami modern izé... a falu két evangélikus temploma két kis ékszerdoboz, az egyik pl. még gótikus stílusban felépített részekkel is rendelkezik (a torony két alsó szintje), de a katolikust én csak atomerőműnek hívogatom; egyszerűen úgy néz ki. Kívülről még el is menne, de a belseje... a külsejéről esetleg teszek majd fel képet, bár nem tudom mennyire lehet lefényképezni, mert nagyon megbújik a növényzetben (nyilván a falubeliek is inkább takargatnák már), de a belsőről biztos nem lesz kép. Az nem a magyar barokk templombelsőkön eddződött szemeknek való. Leírhatatlanul ronda. A tabernákulumot valami fémből önthették, két nyers betonfal közé van befüggesztve, és úgy néz ki, mint egy teherautó motorja és kerékfelfüggesztése egybeheggesztve. Az oltár nem mozdítható, természetesen szembemiséző, egy óriási márványdarab, annyira nem csúnya, de felette van egy bődületes világító-szerkezet. Olyasmi hatása van, mint amikor a régi kocsi-, meg szekér-kerekeket csillárrá alakítják a  kocsmákban, csak sokkal nagyobb és sokkal rondább. Ez is ugyanabból az idétlen öntött fémből van és mindenféle felismerhetetlen szimbólumok vannak rajta. Annyit már megértettem, hogy a középen a szerkezet csúcsán egy óriási fémbirka áll, de azt is alig lehet feilsmerni.... elég erről ennyi.
A liturgia érdekes. Már négyszer voltam vasárnapi misén, de az ordináriumot (az Uram irgalmazz, a Dicsőség, a Szent vagy és az Isten báránya kezdetű énekeket értem ezalatt, amiknek úgy általában el kellene hangozni egy vasárnapi misén) még csak most hallottam először, úgy örültem neki, majdnem sírtam! :) Eddig népénekek voltak helyette, mindeféle bárgyú szövegekkel.
Arról, hogy hogyan énekel az atya a brutális méretű hallókészülékével, inkább nem ejtenék szót, de amúgy tisztességesen készül a prédikációkra, meg kedvesnek tűnik. Bár amikor tegnap meggyóntam nála, meg megpróbáltam bemutatkozni, annyira nem volt oda meg vissza tőle, hogy magyar papnövendék vagyok. Majd lehet, hogy mekérdezem, hogy beállhatok-e ministrálni, csak előbb meg kell figyelnem, hogy a többiek hogyan csinálják, mert elég bonyolult... sokat mászkálnak mindenféle kacifántos útvonalakon, hogy ellássák a szolgálatot.
Szóval ilyesféle tényezők kísérik itt a katolikus szentmiséket.
Tolkientől származik a gondolat, hogy ha egy Szentmisén valóban Jézussal akarsz találkozni, akkor menj egy olyan templomba, ami nem szép, ahol a hívek beszélgetnek a mise alatt és seki sem énekel, meg ahol a pap félrebeszél. Akkor ott már tényleg nem marad más a miséből, mint Krisztus. - Önkénytelenül is eszembe ötlött ez a gondolat, de hála Istennek azért ebben a közösségben még nem ilyenek a körülmények, meg igazából papnövendékként kissé zokon is veszem a neves író véleméynét, be kell valljam azonban, hogy megtapasztaltam a világegyház csodáját; azt, hogy bárhol a világon elmehetsz egy katolikus misére és otthon vagy.

vendég

Ja igen. a miheztartás végett írom ezt le. Szóval nagy szerencse, hogy kikerülhettem ide erre az évre. Nem gondoltam volna, hogy az agyonbürokratizált Németországban is sikerülhet ilyesmit keresztülvinni.
Az önkéntesség hivatalos korhatára 26 év, én pedig 28 vagyok... tulajdonképpen így kerestem önkéntes helyet Németországan és elképesztő, hogy sikerült. Ez a szervezet, ahol vagyok elég rugalmas... és Németországabn a rugalmasság abból áll, hogy addig bújják a szabályozást, amíg nem találnak egy olyan hivatalos kategóriát, amibe beleférek. Hivatalosan így lettem vendég. Hosszabb időre vendégként tartózkodom Reichelsheimban, a közösségben. Részt veszek minden tevékenységükben, biztosítják számomra a hétköznapi életvitel minimális kereteit, és minden ehhez szükséges papírt elintéztek. A tevékenységem, meg az életvitelem alapján tulajdonképpen nem különbözöm a többi önkéntestől, de hivatalosan csak vendég vagyok. Erre varrjatok gombot.
Szóval úgy néz ki, hogy ez már így is életem leghoszabb vendégsége, és még 11 hónapig tart.

ohne Risikoaktivität

Már említém, hogy a betegbiztosításomban az áll, hogy nem végzek kockázatos tevékenységet. Nos, poénból tényleg megkérdeztem a munkavezetőmet, Robertet, hogy hogy is van ez, és ő azt mondta, hogy igazság szerint itt semmi sem minősül kockázatosnak. Hát kiderült, hogy ez a Robert (akinek a két kisgyerekéről már írtam) igen laza csávó a kockázatok megítélése tekintetében.

Csütörtökön az volt a délelőtti Arbeit, hogy az egyik várfal tövében meggyűlt földet elhordjuk. Kezdi ott Robert magyarázni, hogy ne másszunk rá a földkupacra, hanem óvatosan oldalról bontogassuk a csákánnyal, meg az ásókkal, meg mindig csak egy kicsit haladjunk előre, ugyanis tavaly már dolgoztak ezen a területen és több gránátot, meg lövedéket is találtak. :) Mindenki felröhögött, azt hittük poén... de nem. Még azt is elmagyarázta, hogy ha tényleg előkerül valami komolyabb muníció, akkor mit csináljunk vele, hogyan érjün, vagy ne érjünk hozzá, kinek szóljunk... stb. Pfff. Ez aztán a kockázatmentes tevékenység. :) És tényleg: a munkakezdés után fél órával meg is lett az első pirotechnikai eszköz. Egy patronos játékpuska kis műanyag patrongyűrűje fordult ki a földből. Nem kell ecsetelnem, micsoda precizitással helyeztük el a lőszergyűjtő vödörbe a "veszélyes" zsákmányt. Aztán később tényleg találtunk komoly dolgokat is: előkerült néhány puskához való lövedék, meg egy két szanaszét rozsdásodott füstgránát. Még nem fejeztük be a munkát, a föld nagyobb része még ott van... biztos találunk még ezt azt. És bár havonta hallottam eddig is a hírekben, hol, mekkora világháborús bombát találtak, meg hány embert telepítettek ki, aztán meg vissza, miután nem robbant fel semmi, azért a betegbiztosítóm nem biztos kockázatmentesnek minősítené ezt a feladatot.

Tobias

Tobi, a következő delikvens, akit bemutatatok, már a második évét tölti itt önkéntesként. A tavalyi év februárjában kérdezték meg, hogy akar-e maradni, és ő úgy döntöt, hogy marad. Szereti az itteni munkát, meg az embereket, meg kertészeti irányban akar továbbatnulni, és ehhez igen jó gyakorlat már előre ez az önkéntes év; később a fősulin be is számítják.

Egy hátránya van annak hogy maradt: Christinának hívják. Hogyismondjam... az itteni önkéntesség egyik fontos feltétele, hogy aki itt akar tölteni egy évet, annak nem szabad szerelmi kapcsolat kiépítésébe kezdeni. De tényleg nem. Tobi szegény a tavalyi döntése után nem sokkal szerelmesedett meg, így most másfél év várakozásra van ítélve. Elképesztő kemény gyerek, nagyon határozottan és nyilítan kezeli ezt a témát. Elképesztő.

Egyébként múlt héten ünnepeltük idén másodszor Tobi szülinapját.  Az első ünneplés akkor volt, amikor júliusban itt voltam ismerkedni. Akkor még az előző évfolyammal ment a szülinapozás. Most az újakkal is meg kellett ünnepelni Tobit, mert a szülinapja pont az augusztusi nyáriszünetbe esik. Ebben a közösségben egy sarkallatos pont a születésnap. Mindenkiét szertartásosan megüljük. A születésnap reggelén különleges ünnepi reggeli van, mindenféle rituálékkal (itt pl. nem fülhúzogatás van, hanem az ünnepelt beleül egy székbe és annyiszor fel kell emelni, ahányadik évét tölti.), a szülinapos állítja össze a déli menüt is, (Tobinak hála, csütörtökön nagyon jó kaja volt) és este van a "születésnapi mese". Mindenkinek másfél órában, képekkel, meg mindenfélével aláfestve el kell mesélnie, hogy hogyan lett belőle az az ember, aki... egészen a kisgyermekkortól. Szóval ezért van idén két szülinapja Tobinak, hogy mindenki végighallgathassa az élettörténetét. Komoly dolog ez, mert itt mindenről szó van, nem csak a szép dolgokról. Csak az jöhet el, aki a szűk közösséghez tartozik, vagy akit Tobi még meghív, és senki más. (Pl. amikor nyáron itt voltam, akkor, csupán vendégként én sem nézhettem meg Tobi szülinapi meséjét.)

Manuel

Ma is van egy kis időm írni, szóval bemutatom Manuelt. Karlsruhéból származik, ami itt van nem messze, valami 80 km lehet, közel a francia határhoz. Amikor először láttam kicsit meglepődtem, és nem csak a haja miatt. Kizárólag fekete ruhákat hord, és az első nap egy földig érő fekete bőrkabátban jelent meg... a gimnázium óta nem láttam ilyen szerzetet. Természetesen a kinézetéhez illő zenéket hallgat, de mindezektől függetlenül nagyon jól ki lehet vele jönnni. Ő volt az egyik "szerencsés", aki egy hétig a tegnap említett gyökérrel foglalatoskodhatott. De ma már együtt dolgoztunk. Munka közben jót lehet vele beszélgetni és sokat segít, mert mindig kijavít, ha valamit rosszul mondok. (Egyébként sok dolga van, mert mindig rosszul mondok valamit, amikor mondok valamit... :) néha már kezd nagyon idegesíteni.)

Manunak nagyon jó érzéke van még a bődüléshez is. Amikor valami megbeszélés van és nem ért valamit, önkénytelenül elbődül. Egy ilyen mély "Höööö?" kérdőhangot ad ki. Elképesztő jókat szoktunk ezen röhögni.

munka

Ma egész nap sódert, terméskövet, meg tüzifát talicskáztam. Délután azért már nehezemre esett, de megérte kifáradni, mert nagy eredményeket értünk el. Megszüntettünk egy utálatos sóderkupacot (holnap vagy holnapután hozzák a következőt, de akkor is...), felszámoltunk egy förtelmes terméskőrakást, meg telepakoltuk a fáskamrát, és a hab a tortán a "gyökér" volt.
Majd teszek fel róla képeket, meg készült videó is... szóval két srác a csapatból (Tobias és Manuel) már több mint egy hete folyamatosan azon dolgoztak, hogy egy tavaly kivágott hatalmas gesztenyefa tönkjét kiszedjék a földből. Ma végre sikerült teljesen körbe- meg aláásniuk, kikerülve a telefonkábelt, meg a szennyvízcsövet, meg kb. fél tonna követ kitermelve a talajból, és hosszú napok türelmetlen várakozása után, végre megmozdult... traktor segítségével, ugyanis mi, a hat srác, meg a két munkavezető (tehát nyolc férfi) nem igazán tudtuk megmozdítani. A traktornak van hátul egy kis emelgethető platója, ezt a trakrotvezető szépen leeresztette a földig, és arra próbáltuk rábillenteni ezt az apróságot. Kb. fél óra leforgása alatt sikerült is, de az öreg traktor nem tudta felemelni a platót a fatönkkel, így aztán visszabillentettük a földre. A vége az lett, hogy a traktor elhúzta a földön a szörnyeteget.
Igazi kis terápiás munkanap volt ez minden résztvevő számára.

Julian

Ő Julian. Közülünk a legfiatalabb, még csak 18, de kinéz kb. 14-nek. Ő az, aki Afrikában nőtt fel. Nevezetesen Maliban, annak is a fővárosában Bamakóban. 4 éves volt, amikor a szülei, mint misszionáriusok kiköltöztek Afrikába. Angolul, franciául, németül, meg az egyik ottani nyelven beszél folyékonyan.
Most költözik haza Afrikából. A családja még marad, de ő már Németorsztágban szeretne továbbtanulni, meg a hátralévő életét is itt képzeli el.
Már nagyon várja a telet. Látott már havat, mert azért haza-haza jöttek Németországba, de saját bevallása szerint még nem hógolyózott eleget.
Egy sztori Afrikából: Egyszer elmentek az apjával, meg a hugával kirándulni a szavannára... persze kocsival. :( Az apja nekiállt elefántot fényképezni, de csak későn vette észre, hogy a nőstény, akit fotóz egy kiselefántot őrizget és ideges. Az anyaelefánt nekik rontott és üldözőbe vette a kocsit. Julian és a huga a kocsi paltóján (ilyen pickup kialakítású volt) ültek és nézték ahogy a dühös elefánttehén egyre közeledik. Az út, amin a kocsi ment kanyargós volt, az elefánt azonban futott árkon bokron keresztül utánuk, lazán levágta a kanyarokat, így lépést tudott velük tartani. Az ormányával erőteljesen hadonászott, néha be is ért a paltóra, de aztán elfáradt, az út meg kiegyenesedett, szóval végül olcsón megúszták a kalandolt. Julian pedig röhögve meséli mindezt, meg magyarázza, hogy milyen vicces, amikor az elefánt lengeti az egyenesre kinyújtott otrmányát. :) Kész.
Egyébként evett már saját maga által fogott, tűzön sütött denevért, meg ilyen fakéreg alatti hernyókat, amiket utána a forró homokban sütött meg... szóval neki nem nagy kunszt az itteni kaja.
Afrikában egyébként megközelítőleg az itteni életszínvonalon él a családja

Wanja

Ő Wanja. A szobatársam. Az első képen munka közben látható... éppen dohányzik. A második kép tegnap este készült a szobánkban, amikor egy horrorfilmet nézett a laptopján és közben passziánszozott is.
Északnémet. Kielből származik. Élsportoló, a német floorball (ez olyan mint a jéghoki, csak szárazföldön) ifi válogatottban, vagy hol játszott, de már nem álmodik karrierről... abbahagyta.
Elég nagy tempóban éli az életét, aztán meg csodálkozik, hogy fáradt, meg nincs kedve dolgozni. Jókat szoktam röhögni ezeken magamban... majd megszokja az itteni napirendet. Olyan életművész fajta.
Rendes srác, jól elvagyunk, ő kicsit rumlis, én meg fázós, szóval nem nyitunk éjszakára ablakot, de ezeken kívül nagyon nem idegesítjük egymást. Munka közben is sokszor egymás mellé vagyunk beosztva. Olyankor jól el lehet vele beszélgetni, ha épp nem énekel.
Érdekes még vele kapcsolatban, hogy a családjával egy olyan életközösségben élnek, ahol valami 60-an laknak együtt 5 nagy házban, több család meg egyedülálló... és teljes vagyonközösségben élnek. Mindenüket beadják a közösbe. Magyarázta, hogy hogy megy ez. Közösbe vásárolnak be, meg igazából nincs saját pénze vagy kocsija senkinek. Pl. a laptopjára a közös kasszából kért pénz és majd ha már nem lesz rá szüksége, akkor odaadja valaki másnak az otthoni közösségben, vagy eladja és az árát visszaadja a kasszába, vagy beleforgatja valami másba, amire szüksége van. Mivel már ebbe a közösségbe született, tehát a szülei döntöttek, nem ő, ezért megkéredeztem, hogy ha majd ő is családot alapít, akkor élne-e ilyen közösségben, és azt mondta, hogy nem is képzelte még el máshogy.

munkatársak 2

Nos. A követekezö (bocs, de most egy kölcsöngépnél ülök, amin nem akarom az ékezeteket piszkálni, szóval nem lesz mind a helyén.)... tehát a követketö képen a lakóközösség nappalija látható, ahol enni is szoktunk, és az asztalnál ülnek a társaim. A lány elöl Hanna, aki egy vendég, ö csak 1 hétig van itt, és minden nap más-más hívja meg enni... tegnap mi kerültünk sorra... szóval ö csak úgy ott van. De a többiek már mi vagyunk. Bal felöl jobbra haladva az asztal körül Hanna mögül kukucskál ki Julian, mellette Wanja, a szobatársam ül, töle jobbra Tobias, aki már a második önkéntes évét tölti itt. A hosszú szöke hajú srác Manuel, legelöl pedig Florian ül. Velem együtt ök alkoltják a férfi lakóközösséget, vagyiks a Männer WG-t, ahogy itt mondja mindenki.
Közülük elsöként talán Wanját mutatnám be, de lemerült az aksi, szóval majd a következö bejegyzésben.

munkatársak

Lassan fokozatosan igyekszem bemutatni az embereket is, akikkel együtt élek. Ma pl. Aaronnal és Arnilukával dolgoztam "együtt". Ők a Walther család gyerekei. Aaron 2 éves lesz most szombaton, Arniluka pedig már 4. Ők szórakoztatják a kastély lakóit és vendégeit.

Tegnap délután megint földet talcskáztam és Aaron is segített. Még nem beszél folyékonyan, de egy két embert már meg tud szólítani a nevén, a többi mondanivalóját pedig egy szóban szokta összefoglalni. Ez a szó a "runter" (magyarul: le). Szóval ahogy lapátolok, odatolja a kis talicskáját a lapát alá, és mutogat, meg mondogatja, hogy "runter, runter", ami ebben az esteben azt jelentette, hogy a következő lapát földet márpedig az ő talicskájába kell tennem. OK. Az én talicskám is pont tele volt már, szóval raktam egy két lapát földet az övébe, aztán mondtam neki, hogy jöjjön velem kiborítani a földet a tárolóba. Erre elémkormányozza a kis talicskát, hogy most ő fogja nekem mutatni az utat. (Itt kezdtem el pukkadozni a röhögéstől.) Tudta, hol a tároló, de azért hátra-hátra nézett, hogy jófelé megy-e, aztán mikor odaértünk, megállt a földkupac szélén, hogy oda szeretné borítani. Bólintottam, hogy ott jó, és erre pontosan ugyanazokkal a mozdulatokkal, ahogy az apja (Robertnek hívják és ő az egyik munkavezető.) szokta, precízen kiborította a talicskát. Ez a gyerek szeintem a talicskával született, mert amikor vége lett a munkaidőnek, és nem volt már mit lapátolni, teljesen kétségbeesett. Aztán még ma is "segített" nekünk a munkában, hol homokot, hol köveket, hol földet kívánt szállítani... elképesztő.

A nővére Arniluka se semmi. Most olyan korszakában él, hogy hol a macska, hol a hercegnő szerepét tölti be. Mindig szól, hogy épp most melyik állapotban van, és akkor ennek megfelelően illik hozzáálni. Teljesen készek ezek a gyerekek.

röviden

A mai ebéd híg krumplifőzelék volt magában, minden nélkül, és a desszert tejberizs volt hozzá. Egész délelőtt földet lapátoltunk, meg egész délután is azt fogunk. Vicces. A németek azt mondták, hogy ez náluk normális.

Itt tényleg vannak olyan nők, akiket Ursulának hívnak. :D Annyi hülye német női név van, hogy hihetetlen.

A múlt hétvégén volt egy kötetlen beszélgetés a családokkal, meg a dolgozókkal és ott hanzott el a következő:
"Ha Isten meg akarja számolni az embereket, akkor az nem úgy megy, hogy sorbaállítja őket és 1, 2, 3, 4, 5, ... stb. Ő csak úgy szokott minket megszámolni, hogy 1, 1, 1, 1, 1, ...stb."

a kajáról

Nos, amióta itt vagyok normális fehér kenyeret még nem ettem, vsz. nem is fogok, mert nincs.

Minden munkanapon (hétköznapok) kapunk ebédre meleg ételt, a vacsorát, meg a reggelit meg magunknak kell eilntézni a lakóközösségben.
Ja igen, mert mi, a 10 önkéntes, két lakóközösséget alkotunk. Egy 6 fős lakóközösség vagyunk mi, fiúk, a másik lakóközösség a meg a 4 lány. A lakóközösség úgy néz ki, hogy a pl. a mi esetünkben a hat fiú kettessével lakik 3 szobában, amik egy közös nappaliba nyílnak, meg van közös fürdőszoba, meg egy közös konyha. Ez a pár helyiség a mi birodalmunk a házban. Tőlünk jó messze, a ház másik sarkában van a lányok lakóközössége, hogy ne tudjuk őket átrángatni főzni, mosni, takarítani.

Szóval az ilyen lakóközösségi reggelikre és vacsorákra külön pénzt kapunk, amiből elmehetünk bevásárolni. A hétvégeken teljes az önellátás, tehát még az ebédet is magunknak főzzük.

A boltban megvett kaják olyanok, amilyet kapunk. Az Aldiban szoktunk vásárolni, mert az az olcsó, van minden, de ilyen német cuccok. Reggelire pl. általában zabpelyhet eszek... próbálom magam hozzászoktatni, mert a többiek is azt esznek és ha ugyanazt esszük, akkor könyebben spórolunk. (Több zsebpénz marad a szabadidős tevékenységekre, utazásra.) Egyébként nem rossz a zabpehely, ha már édességet kell enni reggelire, akkor ilyesmi legyen.

A főtt kaják finomak, Az egyik egyedülálló nő, Marlies a szakácsnő. Jól főz, csak maga a német szokás a furcsa, hogy itt nem leves meg második féle, hanem főétel, meg desszert van. A főétel lehet egy hús körettel, vagy egy egytálétel, de akár egy leves is. A desszert mindig valami gyümölcsös édesség, vagy csak gyümölcs. Sokszor van, hogy hús nélkül eszünk. Ez a németeknek nem nagy katasztrófa, de nekem még szoknom kell. Szó sincs róla, hogy nem ízlene a zöldséges kaja (lásd a képet, ami a múlt héten készült és csak zöldség van rajta, ennek ellenére nagyon jól néz ki és ízlett is), csak sokkal többet kell egyek belőle, hogy meglegyen a tápanyagbevitel a munkához, és ez szokatlan.

A szeminarista társaknak tenném  hozzá, hogy itt, Németországban is válság van. :)
Annak ellenére, hogy fizikai munkát végez a csapat többsége, elég keveset kapunk enni. (Jó, mondjuk a vascorán bepótolhatjuk, csak akkor meg nem marad sok zsebpénz, szóval dilemma van.)
Az egész közösség, tehát az egész OJC szervezet leginkább adományokból tartja fenn magát, ami elég radikális.

konkrétumok

Néhány alapvető dolgot írok le most. (Kaptam néhány nagyon hasznos kérdést ímélben egy kedves blogolvasótól - amiket ez úton köszönök meg - és ezekre igyekszem válaszolni.)

A hely ahol vagyok egy evngélikusok által vezetett ökumenikus szervezet az OJC birtoka. A központjuk a Reichelsheim nevű faluban van. Ez a szervezet karitatív tevékenységen keresztül, tudományos munkán át az egyszerű közszolgálati munkáig (pl. szórakozóhelyet, meg ifjúsági klubot tart fenn, hogy a helyieknek legyen hol találkozni) mindennel foglalkozik. Több olyan helye is van, ahol önkénteseket foglalkoztat. Az egyik ilyen hely a Reichenberg kastély Reichelsheimban. Itt minden évben 10 önkéntes van. Idén én vagyok az egyik.

A kastélyban, rajtunk kívül  lakik még két család, egy fiatalabb család 2 kisgyerekkel, ők Walther-ék, meg egy idősebb házaspár, Sperr-ék, akiknek 3, már felnőtt gyerekük van. Rajtuk kívül a házban lakik még négy egyedülálló nő is, akik - a két házaspárral karöltve - az itteni munkát irányítják.

A kastély műemlék, gondozni kell, meg van egy felújítás alatt álló része is; kertje ápolást igényel, az épületben üzemel egy kávézó és van egy vendégszobákból álló emelet, ahol bárki megszállhat, van konyha, kis sütöde is, ahol a kávézóba sütnek sütiket, van pár csapatépítő tréningek lebonyolítására kialakított helyiség, meg terület a kertben, amiket rendszeresen használnak különböző csoportok (egy-egy cég alkalmazottai, vagy iskolai osztályok) az itt dolgozók vezetésével. - szóval ezeket a munkákat végzik meg koordinálják az itt lakók.

A 10 önkéntesből 6-an vagyunk fiúk, és 4-en lányok. A lányok a konyhában, a sütödében meg a vendégszobákban dolgoznak, mi fiúk pedig a kertet gondozzuk, meg az épületfelújításban segítünk. Az ittlétünk azonban nem csak munkából áll. Sok közös imádságon, meg csapatépítő tréningen, közös szabadidős programon veszünk részt. Az állandó munkatársak feladata, hogy a munkánkat irányítsák, megszervezzék a programjainkat,  meg példát adjanak a keresztény életvitelre.
Nekem plusz feladatom a német nyelv elsajátítása, amiben segítséget is kapok.

Az önkéntes társaim mind németek, az ország egész területéről jönnek (...sőt az egyikük Afrikában nőtt fel misszióban). Idén csak én vagyok katolikus, a többiek evangélikusak. A tavalyi évfolyamban is csak egy katolikus volt (ő most kezdte az újoncévet a kármelita szerzetesrendben, ha jól tudom). Itt már csak így megy ez. A mostani évfolyamban nincsenek velem egykorúak, minenki 20 körüli és a pályaválasztás áll előttük, vagy nem sokkal mögöttük. Nem lelkésznek készülnek, teljesen átlagos német fiatalok, akik szeretnének közelebb kerülni Istenhez, meg egy kis tapasztalatot szerezni a munkáról meg a közösségi életről.

liturgia

Ma volt szó az Offensive Junger Christen (OJC) közösség hétköznapjainak imaalkalmairól. Eddig még nem mondtam, hogy így hívják ezt a közösséget, ahová jöttem. (Németek, alapvetően evangélikusak, de ökumenikus beállítottságúak.)
Tulajdonképpen már javában mennek ezek az imaalkalmak nap mint nap, de még csak most volt szó róluk igazán. Klaus, a helyi tiszteletes azt mondta, hogy a liturgiát nem lehet kívülről megérteni, bele kell helyezkedni, csinálni kell és akkor érti meg az ember. Asszem egyetértünk.
Durva. Egy hete nem tudtam elmenni misére itt a faluban, olyan sűrű a program, de sabbat-ünnepen, meg istentiszteleten már voltam, vagy inkább lennem kellett. Nem mondhatnám, hogy pont ez a két dolog hiányzott az életemből, és abszolut nem tudják betölteni a szentmisék hiányából adódó űrt, de ettől függetlenül örömmel veszek részt rajtuk majd ezek után is, mert egyszerűen szép, ahogy csinálják, meg megélik ezeket az alkalmakat. Kevés, de őszinte. - Misére meg majdcsak eljutok már valamelyik nap... jaaaj. :)
Szóval ilyen lesz itt ez az évem: kevés katolikus, sok protestáns.
Egy már biztos: amikor a zsolozsmát mondom, akkor tényleg otthon vagyok.

ha már itt elkezdtem a képek feltöltését:

a várkastély a faluból

a kastély a kép közepén van a kis domb tetején

Voltunk kirándulni is a hétvégén. Itt minden második dombtetőre építenek egy várat, szóval elmentünk a következőhöz, ami olyan romos állapotban van, hogy arról nem is csináltam képet, de a miénkre visszapillantva kettő is sikerült. Az egyik még a faluban, a másik meg már egészen a másik várnál készült.

Szoba

Így néz ki a szobám, vagyis a szobánknak az a fele, amelyikben lakom. A másik felét, ahol Wanja lakik nem mutathatom meg, mert ő lassabban pakol ki, meg rendezkedik el. Az Olaszországtérkép az övé, csak ezen a térfélen jobban látszik, ezért tettük oda.

Látható, hogy magvan minden luxus az életemben, ami csak kell. Ágy, asztal, szék, polc... a szekrény, meg a fürdőszoba nem látszik, de megvannak.

tegnap reggel...

ma

tegnap

...így nézett ki a táj az ablakomból. Normál eseben a falu, Reichelsheim látszik, ami fölött az a domb áll, amin lakunk.
Szóval vannak itt jelenségek.
A szobatársam Wanja is egy jelenség. Mint kiderült, ez egy orosz eredetű férfinév, de hogy miért kapta, azt nem lehet tudni. Rendes gyerek, bár soha nem csukja be maga után az ajtót, meg a villanyt is mindenhol égve hagyja... én meg azt hittem, hogy a németek milyen precízek, meg odafigyelnek az ilyesmire.
Kérem tisztelettel, ez egy sztereotípia.

korábbi tartozás

a szoba másik fele

az egyik 3 személyes szoba részlete

Ezekkel a képekkel még egy korábbi tartozásomat törlesztem. Leginkább azok felé, akik - hozzám hasonlóan - korábban a Központi Szemináriumban laktak, de már ilyen olyan okoknál (szentelés, továbbtanulás) nincsenek a házban.
Az első két kép egy olyan szobában készült, amit 2 hete Berecz Tibivel alakítottunk kétszemélyesből háromszemélyessé a 3. emeleten. (Talán a 334-es)
A második két kép pedig a meglepően csendes, ám annál kisebb új hűtőről készült suttyomban. Érdekes, hogy az egész műanyagból van és nincs ilyen vákumos gumi az ajtaján, hanem ezzel a kiliccsel kell szorosan bezárni.

az új hűtő a sekrestyében csukva

az új hűtő a sekrestyében nyitva

kép

Nos, itt lakom. Ez a kastély. A szobám ablaka is látszik. Az alsó nagyobb épületben lakom, ami a kép jobb oldalán van, és az ablak éppen kilátszik a fák mögül, jobb oldalról visszafelé a harmadik az eresz alatt. Most megyünk alaposabban körülnézni az egész komplexumban, szóval lépek...

megy itt minden...

... mint a karikacsapás... csak el ne kiabáljam. :) Már van betegbiztosításom, meg bankszámlám is, pedig még csak egy nap telt el. A betegbiztosításomban az áll, hogy én egy EU-állampolgár vagyok, aki vendégként van Németországban és nem végez "kockázatos tevékenységet". Majd megtárgyalom a munkavezetőmmel, hogy mit is jelent ez a kockázatos tevékenység kifejezés, mert már ma is dolgoztunk egy kicsit és a gereblyézés még elment, de a sódertalicskázás, már "kockázatosan" fárasztó volt. :)

az első külföldről

Megérkeztem szálláshelyemre. Képeket is szándékomban áll feltenni róla, de még készülnek. Egy kastélynak nevezett helyen lakom, van egy szobatársam, de még nem érkezett meg. Wanjának hívják... a többiek azt állítják, hogy ez egy férfi név. Meglátjuk.
Még nem fogtam fel, hogy hol is vagyok tulajdonképpen... vagy inkább azt nem, hogy most egy darabig itt maradok. Gyorsan bele kell lendüljek ebbe a német karattyolásba, ha nem akarok kívülálló lenni ebben a közösségben, ahová kerültem.