Frankfurti leves

A múlt héten egy komjúterspecialista végzett karbantartást a várban. Ez olyan jól sikerült, hogy néhány napig nem tudtam használni ezt a gépet, ahol a billentyűzetet át lehet állítani magyarra... persze rengeteg megoldási lehetőség létezik az ékezetek előcsalogatására a kölcsön-laptopok esetében is, de a kedv hiánya elég nagy korlátozó tényező. Állítólag úgyis túl sokat használjuk az internetet, szóval most legalább leállatm egy kicsit.
Egyébként nem is történt sok leírnivaló. A kisgyerekes család elutazott egy pár hétre, tehát az 5 év alattiak most egy ideig nem kavarnak. A múlt héten két nap alatt csákánnyal, nagykalapáccsal, meg légkalapáccsal szétvertem egy régi betonlépcsőt. (Természetesen nem azt, amit Márta régebben aprított fel; hegyen vagyunk, sok a lépcső.) Nagyon össze volt rakva, szidtam is azokat, akik építhették... de akkor még nem tudtam, hogy a lépcső helyén, meg az egész környéken még 3 napig folyamatosan 60 cm mély alapot fogunk ásni, hogy egy még brutálisabb betonszörnyeteggel alapozzuk meg a következő, magasabb és mozgássérültbarátabb lépcsőrendszert. - Ez történt ugyanis... hát hogy minket hogy fognak majd szidni 60-70 év múlva. Egyébként egészen lekötött ez a munka, mert bár kemény, mégis látványos. Most már benne van a beton az alapozás nagy részében, és decemberre kész lesz az egész lépcső, meg a mozgássérült rámpa, meg minden. Jajj, de jó lesz!

A múlt hétvégén voltunk Frankfurtban egy kisebb kiránduláson az önkéntestársaimmal. Voltunk a városban, megnéztük a felhőkarcolókat (egyenlőre alulról, de feltett szándékom, hogy ha jövőre határozottabban kitavaszodik, akkor fel is mászok néhányra), meg meglátogattuk az állatkertet. Nagyon jó volt. Ritkán jutok el állatkertbe és bár így utólag szerintem a Frankfurti nem egy nagy szám (a budapesti oda vissza lepofozza a szépség terén, az állatállomány meg laikus szemmel kb. ugyanolyasmi) mégis nagyon jó élmény volt. Végig hülyéskedtük az egész túrát: felváltva kerestük az érdekes állatokat és ha valaki talált valamit, akkor együtt mentünk kiértékelni, felpezsdítettük az állatsimogató unalmas hétköznapját egy két csoportkép készítésével (összeterelni nem sikerült a kecskéket, de néhánnyal sikerült 6-7 ember + 1 kecske típusú fotókat készíteni.)... meg ilyenek. Pár kép alant.

Németországban mindenre odafigyelnek. A felirat a szennyeződések azonnali eltávolítására szólít fel, meg közli, hogy ezt az utat nem takarítja, vagy szórja fel a közterületfelügyelet, így nem lehet őket beperelni, ha valaki elcsúszik a jégen, vagy valami máson, de szerintem az erőlködő kutyát bemutató piktogramm mindent visz.

Frankfurt... felhőkarcolók nagy mennyiségben. Nagyon jó. Még videó is van itt alul, bár elég kicsi, a szobatársam csinálta.

Ez a legmagasabb Frankfurtban. 300m.

Ezt a Bugattit még Berilnben fotóztam egy igényesebb VW szalonban. Frankfurtban az utcán is volt, de olyan gyorsan elhúzott, hogy fénykép nem lett róla.

Mi persze metróval közlekedtünk. A frankfurti és a budapesti metró között az a különbség, hogy nem azért nehéz benne a tájékozódás, mert nincs jól kitáblázva.

Ez már az állatkerti séta egyik gyöngyszeme. Olyan gyorsan úsznak ezek a fókák, hogy ez a legjobb kép, amit sikerült róluk lőni. (Azok egyébként szerintem csak levegőbuborékok, de sok kutató más véleményen van. Az üveg nem ereszti át a szagokat, szóval a vita örökre eldöntetlen maradt.)

Itt a legelfogadhatóbb kecske-simogatós csoportkép. A lányok csinálták (ezért csak Márta látszik bal oldalon), a kecske, meg mindenáron menni akart, azért nem nézünk mind a kamerába.

Újabb csodás tábla... szerintem nem igényel magyarázatot. :)

 

A naplemente csodás fényviszonyai között hagyta el a vonatunk a várost a Majna hídján.

Ja, még valami. Most hétvégén lesz a falunkban, Reichelsheimban a Mesék és mondák hétvégéje. Ez a 15. alkalom, hogy így ősszel megrendezik ezt a kis ünnepséget. Különféle színielőadások, mesemondó verseny,  középkori kirakodóvásár, meg ilyesmik lesznek. Állítólag 20-50 ezer embert várunk a faluba, elég szkeptikus vagyok. Természetesen a közösség is részt vesz egy két standdal és mi is egész hétvégén dolgozunk. Nem fogjátok kitalálni, hogy mi lesz a feladatom. Mivel (sajnos) kiderült, hogy jól rajzolok, így én leszek az egyik, aki szombaton és vasárnap gyereksminkeket készít. :P Mindenféle állatarcokat fogok pingálni a gyerekeknek. Próbálok jó képet vágni ehhez a gáz feladathoz és felajánlom a szenvedéseimet.

Martha

Bemutatom az első női önkéntest, Martha-t. Ő egy kedves lány az egykori keleti területekről. A Chemnitz nevű nagyobb város környékéről származik, de rendkívül meg van sértődve, ha emlegetjük neki az NDK-t, mert ő bizony akkor még meg se volt, amikor annak vége lett.
Ami a "törzsi" hovatartozását illeti, ő egy vérbeli szász, vagy ahogy itt mondják (Vigyázat, fonetikusan írom!) "zexin".  Nem németül, hanem szászul beszél, így néha furcsa szavakat használ. Ilyenkor mindenki nevet, meg kérdezgeti, hogy "Mi van? Mit mondtál?" Márta (innentől már magyarul írom) meg csak kuncog, aztán fordítja saját magát... én meg általában elvesztem a beszélgetés fonalát.
Mártának különleges képességei is vannak. Mi csak "sächsische Kräfte"-nek (Szász képességek) hívjuk a jelenséget. Neki jobb szeme van mint másoknak... ott is meglátja, hogy valami ferde, ahol minden egyenes, meg minden férfinél erősebb, ha egy 8 kilós kalapácsot adunk a kezébe. Ez így elsőre furcsának hangozhat, de megfigyeléseken alapulnak a kijelentéseim.
Még az építőtábor alatt figyeltünk fel ezekre a képességekre, ezidő alatt ugyanis a lányok is a kertben dolgoztak velünk, nem pedig a konyhában. Történt pedig, hogy Márta egy kisebb csoport tagjaként egy hepehuás ágyást alakított egyenletes felszínűvé. Már minden késznek látszott, amikor Márta felhívta a figyelmet egy mélyedésre az ágyás közepén, amit csak ő látott. Mindenki azt mondta, hogy ott semmi nincs, de addig erősködött, hogy előhozták a vízimértéket és láss csodát, tényleg nem volt egyenes a talajfelszín. Ezután Márta szemének - és szászországban vásárolt szemüvegének - általános elismertsége lett. Ha valami szemmértékre nem egyértelmű, akkor hívjuk Mártát.
A másik képességre is az építőtábor alatt derült fény. Mi fiúk egy betonlépcsőt számoltunk fel, és kiderült, hogy a legalsó lépcsőfok alatt egy igencsak túlméretezett alap van. Egy 2-3 zsáknyi cement felhasználásával készült betontömb került elő, amit üggyel bajjal kifordítottunk a helyéről és megpróbáltuk kisebb darabokra zúzni. Volt egy 8 kilós hosszabb nyelű kalapács nálunk, azzal próbálkozunk. Sorban egymás után három férfi esett neki, én is köztük voltam. Teljes erőből, jó magasról ütöttük... csak hogy az erőviszonyokkal tisztában legyünk, az egik srác gyengébb, a másik erősebb nálam, de senki sem bírt a betonnal. Úgy nézett ki, hogy meg sem reped, csak porzott. A nagy kopácsolásra odajött Márta is, aki a közelben dolgozott és amikor már mindhárman ki voltunk egy kicsit fulladva bejelentette, hogy ő is megpróbálná. Jó heccnek tűnt, mivel Márta elég törékeny alkat. Odaadtuk hát neki a kalapácsot.
Márta a kalapács felemelésével is küzdött. 20-30 centinél nem is emelte magasabbra, mert nem volt biztos benne, hogy nem ejtené el. Azonban két három kis koppintás után megrepedt a beton. Mindenki nagy üdvrivalgásban tört ki, hogy Márta kipuhatolta a kő gyengéjét, de ő nem is törődött vele. Vérszemet kapott és egyre gyorsabban kezdte ütögetni a betondarabot, ami így először kettő, majd három nagyobb darabra esett szét. Ekkor elfáradt, visszaadta a kalapácsot és dicsőségesen elvonult a tett helyszínéről.

A rossz nyelvek szerint mi puhítottuk fel neki a követ, így sikerülhetett a már belül szétvált darabokat végleg szétverni a kis ütésekkel, de ez nem von le semmit Márta teljesítményéből. Eddig senki nem okozott nagyobb meglepetést, mint ő, a szász képességeivel.

Hálaadás

Múlt héten volt a terményekért való hálaadó ünnepség. Ez se mindennapi dolog itt. Említettem már, hogy az OJC közösség kizárólag adományokból tartja fenn magát. Nos, nem csak pénzadományok léteznek. Sok (főleg protestáns) egyházközséggel ápol jó kapcsolatot a közösség, és ezek közül néhány minden évben feljaánlja, hogy az ottani hálaadó ünnepségekre összegyűlt terményeket nekünk adják, ha elhozzuk. Az előbbiekben bemutatott Flo volt az egyik szerencsés, aki egy teljes napon keresztül furikázott a sváb falvak és városok templomai között, hogy összegyűjtse a felajánlott adományokat. Megtelt velük egy Citroen kisáruszállító, meg egy Volkswagen Transporter... aztán meg a kápolnánk. Gyakorlatilag éléskamrává alakítottuk; a fényképek sajnos nem adják vissza, hogy milyen rengeteg mindent halmoztunk a székekre, meg a földre a kápolna kicsike belterében.

A nagy pakolás után olyan szép hegyekben állt a kaja mindenhol, hogy még azok is örömmel mentek a kápolnába, akik máskor kicsit már unni szokták az oda való járkálást. Az egész közösség feljött a faluból, minden OJC-s család szinte teljes létszámmal és mindenki hozott magával ládákat, meg szatyrokat. Bezsúfoltuk magunkat a kápolnába a kaják közé és volt egy kis ünnepség. Imádkoztunk, hálát adtunk meg énekeltünk. Még magyarul is volt egy ének (egy kis rövid... Áldott az Úr, alleluja-t ismételgettük benne.), mivel a közösségnek van egy állandó tagja, aki magyar. Írisznek hívják, majd még írok róla, és vele együtt már ketten vagyunk magyarok, így a tiszteletünkre pár precre mindenki "megtanult" magyarul. Az "azúr" szó persze pillanatok alatt átvette a betűkben passzoló, eredeti szövegrészlet helyét, szóval mindenkinek tetszett  a nyelvünk.
Az ünnep végül egy vidám, szabályozott fosztogatásba torkollt. Mindenki azt vitt haza, amit akart. Családonként egy láda az illő, így mi is lakóközösségenként egy ládát vihettünk, tehát nekünk a fiúknak is egy ládánk volt... eredetileg, de amikor láttuk, hogy micsoda cselekkel él egy-egy család, már nem fogtuk vissza magunkat. Összecsukható ládák kerültek elő a semmiből, zörögtek a szatyrok a szorgos asszonykezekben, a gyerekek, meg a lábak alatt kúszva közelítették meg a szüleik által kiszemelt termékekeket... és mindez olyan jó hangulatban. Nem volt még csak szikrája sem az idegeskedésnek, vagy a javakért való versengésnek. Mindenki örült, hogy kaptunk valamit, megtett mindet, hogy jusson is neki belőle, de nem volt senki kétségbeesve, ha az orra elől emelték el az utolsó nagyüveges nutellát, vagy ilyesmi. Nagy, békés, zsákmányszerző akció volt.
Mi fiúk vélgül összesen három ládányira való kaját raboltunk össze, át kellett rendezni a szekrényeket a lakóközösségben, hogy elférjen a szajré, de valami csoda folytán valahogy mindenkinek több jutott, mint amennyire eredetileg számított. Néhány családnál észrevettük, hogy mikor már ők is a többedik kosarat pakolták tele, akkor nézgelődtek, hogy tényleg másoknak is jutott-e elég, és meglepődtek, mert megmaradt egy csomó minden. A kápolnát másnap még külön ki kellett pakolnunk, mert tényleg sok volt a maradék. Ezek a megmaradt termények a vár konyhájának raktáraiban landoltak, így nagyjából sejtjük, hogy a következő hónapban milyen kaják lesznek majd ebédre... és elégedettek vagyunk.

Florian

Kissé elakadtam a társaim bemutatásával, de most folytatom. Egyenlőre csak egy személy bemutatását teszem közzé... a következő is készen van már, de még cenzúráztatnom kell az illetővel. :)
Florian az utolsó a fiúk közül, akiről még nem írtam. Őt tartom a legmegbízhatóbbnak a társaim közül. Higgadt, nehéz felidegesíteni. Rendkívüli, ahogy odafigyel a másikra, igazán segítőkész. Marburg mellett lakik a családja. A szülei még az egykori NDK-ból költöztek oda a rendszerváltás után, így ő már ott született, de néha mondja, hogy igazából ő is keletnémet. Valamelyik hétvégén, amikor lesz idő utazni, mindenképpen meg fogom látogatni vele az otthonát, mert megígérte, hogy megmutatja Szent Erzsébet sírját Marburgban.
Mérnöki pályára készül, ezen belül szeretne informatikával foglalkozni. Figyelemre méltó, ahogy itt megy a továbbtanulás. Errefelé elég magasak a tandíjak, így van, hogy nehézkes belevágni egy-egy fősuliba, vagy egyetembe. Flo se szeretne drága csekkeket befizetni, így ő egy alternatív megoldást választott: cégeknél felvételizik. Vannak ugyanis mindenféle cégek, amik kapcsolatban állnak bizonyos egyetemekkel, meg szponzorálják is őket, és cserébe jó szakembereket kapnak. Ezeken a cégeken keresztül is lehet jelenkezni azokba a sulikba, amikkel kapcsolatban állnak, így pl. Flo is egy informatikai vállalatnál volt felvételizni. Ha jó az eredménye, akkor a vállalat felveszi a jövendőbeli dolgozói közé és elküldi az általa favorizált egyetemre tanulni, meg fizeti a tandíját is. Korábbról már tudtam, hogy itt nyugaton szorosabb az együttműködés a felsőoktatás, meg a munkaadó vállalatok között, de azért azt nem gondoltam volna, hogy még az egyetemi felvételit is a "gyárban" kell megírni.

Flo egyébként elég vallásos. Hétvégente korán reggel kocsiba ül és felkeresi a környék egyik gyülekezetét, hogy ott vegyen rész az istentiszteleten. A többiek azért nem ilyen buzgók... délutáni istentiszteletek meg nemigen vannak vasárnap errefelé. Flo már nálam is érdeklődött, hogy mikor lenne alkalmas, hogy eljöjjön egy katolikus misére. Már hívtam többször is, de eddig még mindig közbejött valami.

Eber

Berlin mellett voltam a hétvégén, Eberswaldéban. Itt lakik Martin, a német barátom a családjával.: a feleségével Brittával és a kislányukkal, Rékával.
A településnév: Eberswalde egy szóösszetétel. Jelentése: hím vaddiszók erdeje. Sokat sétáltunk a hétvégén Kandisznókerdején és tényleg egy nagy erdő határolja egyik oldalról a várost. Itt ott bele is nyúlik a városba ez a nagy erdőség, de szerencsére vaddisznók nemigen járnak már benne.
Tényleg nagy szerencse ez, leginkább Réka miatt. Ő ugyanis az erdőbe jár óvodába. Nem, nem úgy ahogy mindenki elsőre gondolná... szóval nem az erdőben van az óvodaépület. Réka egy vándor-csoportba jár az oviba, ami azt jelenti, hogy a délelőttöt az erdőben töltik. Tegnap reggel, mielőtt eljöttem volna tőlük, Martinnal együtt vittük Rékát az "oviba". Kimentünk a város szélére, besétáltunk az erdőbe egy túristaösvényen és egy kis tisztáson már ott volt a többi gyerek az óvónénivel, meg a segítőjével (nem dadus, mert férfi volt... valami óvóbácsigyakornok). Kicsit sokkolt ahogy otthagytuk a kislányt, meg a többi gyereket. Nekem valahogy az öszönös érzésem az volt, hogy a vadállatok martalékává fognak válni, ha véletlen messzebb kószálnak a csoporttól, de Martin szerint már megszokták az erdőt, tudják hogyan kell benne mozogni, tudják, hogy fontos együttmaradni... ilyenek. Egész délelőtt játszanak, meg tanulgatnak az erdőben az óvónénivel, függetlenül attól, hogy épp kánikula, záporeső, tornádó, vagy méteres hó van; mindig kimennek. Az erdőben reggeliznek aztán délben besétálnak az oviba és megebédelnek, délután meg a néhány gyerek még a óvodaépületben marad, a többiek pedig hazamennek, mert már otthon vannak a szüleik. Réka is hazajárós, így ő gyakorlatilag csak az erdőbe jár oviba.
Nagy divat ez most Németországban. Mikor ma itt a várban elmeséltem ezt a dolgot, mondták, hogy itt Reichelsheimban is van egy ilyen vándor ovis csoport és lehet, hogy jövőre a kis Aaron is ilyen oviba fog járni, azzal a különbséggel, hogy az itteni csoport az erdőben ebédel és sziesztázik, tehát sose mennek az óvodaépület közelébe, még télen sem. Ez elképesztő, de állítólag jó, mert nem kerítéssel körbevett, mesterésges közegben vannak a gyerekek, hanem a természetben. Biztos az állatok is örülnek... főleg a ragadozók.

ICE

Rendkívül sok oldaláról ismerhettem meg az elmúlt héten a német gyorsvasúthálózaton közlekedő vonatot, az ICE-t. A régebbi (első kép) és az újabb (második kép) változattal is mentem, amikor a hétvégén Berlin közelébe utaztam, átszelve Németországot.
Mentünk 200-al (a harmadik kép bizonyítja), sajnos csak ennyivel mehettünk a pálya állapota miatt. Más vonalakon viszi a háromszázat is az újabb fajta.
Belülről végigvizsgálgathattam az egészet, nagyon szép, nagyon luxus. Még az étkezőkocsiba is majdnem beültünk a szobatársammal (Visszafelé együtt utaztam Wanjával, mert ő meg pont Berlinben töltötte a hétvégét.), egy dolog tartott vissza: a pénz. Nem mintha nem lett volna nálam elég, csak vissza kellett fogjam magam.
...Merthogy azt is kipóbálhattam az ICE-n, hogy milyen amikor megbüntetik az embert a német szupervonaton a német szuperkalauzok. A jegyem egyik felét itthonhagytam, amivel a vonaton szembesültem, így odafelé és visszafelé is kaptam egy büntetőcsekket.
Meg kell mondjam elég intelligensen büntetnek. Szinte megtisztelő a modor, ahogy a kalauzok a hozzám hasonló, megtévedt utassal bánnak. Egyáltalán nem lettem ideges, sőt még élveztem is, hogy milyen kíváncsiak a magyar igazolványaimra, meg milyen kedvesek. Hamar kiderült, hogy ha 14 napon belül bemutatom a teljes jegyet az egyik jegyirodában, akkor nem is kell majd kifizessem az egyébként egészen kegyetlen büntetést. Egyszóval úgy néz ki, hogy megúsztam. Jövő hétfőn tudok elmenni a jegyirodába... mindenesetre egy időre elment a kedvem a költekezéstől.
Ha valaki szereti a vasutat, jöjjön el egyszer Németországba. Itt is késik a vonat -  a szupervonatom valami bombariadó miatt nagyot került és egy órát késett az odaúton - de ha nincs sürgős dolga az embernek még jó is, hogy tovább tart az utazás, mert annyira jók ezek a vonatok.

utazok

Egy kicsit keményebb héten vagyunk most túl. A közösség éves lelkigyakorlatos hete volt ez, amikor az OJC közösség tagjai a közösség központi épületében (ami nem a vár, ahol mi lakunk) vettek részt előadásokon, meg közös imákon... mi meg itt fenn a várban főztünk nekik, meg mosogattunk utánuk a szokásos munkák mellett. Azért nem haltunk bele, pláne, hogy ilyenkor jobbak a kaják is.
Természetesen nem lenne igazság a világon, ha nem honorálnák nekünk a puszmunkát, szóval ez a hétvége most hosszabb lesz, mint az eddigiek. Kedd délelőttig tart és mindenki oda mehet, ahová akar. A legtöbben haza mennek (megtehetik, mert nem laknak messze) én viszont úgy határoztam, hogy látogatóba megyek egy német barátomhoz, Martinhoz. (Őt még Gödöllőn, az egyetemi évek alatt ismertem meg; cserediákként volt velünk egy ideig.)
Persze ehhez a látogatáshoz is kell gondviselés: Martin Berlin mellett lakik, én meg ugye Frankfurthoz közel. Akárhogy is vesszük ez jópárszáz kilóméter és a tömegközlekedést itt nem mérik olcsón. Mit ad Isten, pont most volt a német újraegyesítés 20. évfolrdulója és ennek alkalmából a német vasút nagy akciót hirdetett: október 2-án és 3-án (múlt hétvégén, az évforduló napjain) bármely távolságra, bármilyen vonattal (az itteni HÉV-től ICE-ig bármire) 20 Euróért lehetett elővtelben jegyet váltani.
Elsején éjfélkor be is ültünk a számítógépek elé és kb. 40 millió sorstársunkkal együtt megrohamoztuk a Deutsche Bahn weboldalát. Hajnali 2-re megvolt a jegyem oda vissza. Igaz a pénteki indulást lekéstem, mert azok a jegyek kb. 2 másodperc alatt elfogytak, de szombat reggel nekivághatok a Frankfurt-Berlin távnak az ICE-vel (InterCityExpress - német nagysebességű vonat) 20 Euróért. (Ez kb. a normál ár ötöde, vagy még kevesebb.)
Igazán jó, hogy annak idején egyesítették a két Németországot! :) És erre mi magyarok is büszkék lehetünk. Annak idején ugye megnyitottuk az osztrák-magyar határt a keletnémetek előtt (Páneurópai Piknik), és ez jócskán közrejátszott abban, hogy egyesüljön a két egykori Németország. Itt a közösségben a magyar határnyitásra emlékezve külön megünnepeltek engem is. Koccintottunk, himnuszt  énekeltünk, német-magyar barátság... elképesztő volt. Ez az, amikor a történelem megajándékozza az utókort.

zenehallgatás

Már az ismerkedő hét alatt közölték velünk, hogy munka közben nem szabad zenét hallgatni. Mindenféle biztonsági okai vannak ennek: eltereli a figyelmet, gyengíti a koncentrációt, ha túl hangos, vagy fülbedugós, akkor a gépek, ill. szerszámok közeledtét, vagy mások figyelmeztetéseit nem hallja az ember, így veszélyes helyzetek alakulhatnak ki. Végül is logikus.
Persze vannak olyan munkák, ahol az ember nem nagyon kerülhet veszélyes szituációba. Pl. minden pénteken takarítónap van. Ilyenkor az egész udvaron össze kell söpörni, meg gereblyézni, meg a szerszámoskamrát kell rendberakni... két férfiember pedig a házban dolgozik; mindig a lakrészeket összekötő lépcsőházat kell kitakarítsa. Ez egy nagy, vörös kőből készült csigalépcsőt tartalmaz, ami a pincétől a padlásig vezet, összesen 70-valahány lépcsőfok. Nos, a lépcső takarítása közben, igazán kicsi az esélye, hogy valaki bajba kerüljön a zene miatt, így Wanjával, a szobatársammal úgy döntöttünk, hogy miért is ne. Ő is, én is bedugtuk a fülünket és úgy takarítottunk; ő porszívózott, én meg utána feltöröltem. Pincével együtt öt szinten kell végigmenni, így törvényszerű, hogy a porszívót időnként át kell dugni egyik konnektorból a másikba. Wanja is így haladt a munkával.
A földszinthez közeledve hirtelen nagy kiabálásra, meg nevetésre lettem figyelmes. Kiveszem a zenét a fülemből és akkor hallom, hogy Heidi, Klausnak, a tiszteletesnek a felesége (Ők a házban lakó két házaspár egyike, akiknek már nagyobb gyerekeik vannak.) Wanja nevét kiáltozza és kacag, Wanja meg csak énekel a fülében szóló zenével (irtó hamisan) és húzogatja a porszívót. Valami furcsa volt ebben az egész helyzetben, ugyan mi zavarja már ennyire Heidit...  aztán ahogy Wanja is észrevette, hogy neki szól, és levette a fejhallgatót minden kiderült. Egyikőnk sem figyelt fel rá a zenehallgatás közben, hogy a porszívó nem volt bekapcsolva. Áthúzta a zsinórt, bedugta a konnektorba, majd felvette a csövet és elkezdte húzgálni, de a motor nem ment.
Most a fél ház, tehát a nők Wanján röhögnek, mi meg kicsit szidjuk, mert bebizonyította, hogy nem csak a veszélyek, hanem a hatékonyság miatt sem szabad zenét hallgatni.

A sasok

Bazinagy sasok jártak errefelé a napokban. Hatan heten vannak, ma már sajnos nem láttam őket, de tegnap még itt vijjogtak. Jól megtermett példányok és itt kergetik meg csalogatják egymást a levegőben a vár körül. Jól meg lehetett őket figyelni, mert baromi hangosak voltak és a lakásunkkal egy magasságban röpködtek, kicsit távolabb, ahol a hegy lejtői felett már elég tér volt nekik.
Egyik reggel felébresztettek a hangjukkal, mert egészen közel jöttek a házhoz. A falhoz közel lévő fákon ült közülük vagy kettő. Van két nyulunk, szerintem őket akarták valahogy megkaparintani, de ketrecben vannak, szóval max rájukkiabálni tudtak. Azoknak meg se kottyant. (... a múlt héten kátránylapokkal szigetelték felettük a féltetőt, gázláng, meg minden bejátszott, a nyulak meg a hasukon heverésztek a ketrecben, szóval bírják a stresszt.)
Tegnap Aaron - a két éves kissrác, akiről már írtam, és akiről a fotót biztonsági okokból eltávolítottam - egyedül kimászkált a kertbe. Nagyon évezi, ahogy dolgozunk a talicskákkal, meg a lapátokkal és a rostákkal, szóval most is jött oda hozzánk, anyut valahol hátrahagyva, hogy velünk csinálhassa... van kis talicska, minden. Ahogy közeledik odaszól az egyik munkás nekem (mert hozzám volt Aaron a legközelebb), hogy jobb lesz, ha odafigyelek a kiscsávóra, mert a sasok még itt vannak a ház körül. Gumicsizma, meg ilyen sárga, nyakig érő gumigatya volt rajta hózentróglival, hogy ne legyen vizes kis lába a fűben... megnéztem volna, ahogy a sasok megcsípik a hózentróglit és elviszsik egy körre Aaront a ház körül.

Építőtábor

Ezen a héten építőtábor van itt a várban. Ez azt jelenti, hogy rajtunk, önkénteseken kívül még néhány ember eljön ide Reichelsheimba segíteni egy hétre és így nagyobb munkálatok is megvalósíthatóak, mert több ember vethető be. Ezek az emberek jelentkeznek az építőtáborra, kapnak egy hétig kaját meg szállást, meg vannak számukra esti programok (beszélgetés, társasjátékest, csapatépítő tréning...) Most kb. 10-en dolgoztak velünk a héten. A szabadidejükből áldoznak, hogy jó környezetben ellegyenek itt velünk, ismerkedjenek egymással, meg a közösség tagjaival, meg létrehozzanak valamit a puszta erejük bevetésével.
És amik létrejöttek: egy korábban hepehupás, lejtős és jó nagy terület kiegyenesedett a várfal tövében, megszűnt egy két kisebb faldarab, ami útban volt, és született egy gigantikus homokozó. Ja. Elég érdekes... azért kellett, hogy akik részt vesznek a várban tartott csapatépítő tréningeken (a múltkor pl. egy iskola tanári kara volt itt ilyen tréningen, máskor meg érettségiző osztályok jönnek, vagy egy iroda alkalmazottai.) távozásuk előtt hagyhassanak maguk után valamilyen nyomot, megörökíthessék az élményeiket... homokból. Ilyen egész speckó homokot rendeltek, ami jól alakítható, de nem tudom, hogy tetszeni fog-e a nagyérdeműnek ez az ötlet... mindegy ők tudják.