Hálaadás

Múlt héten volt a terményekért való hálaadó ünnepség. Ez se mindennapi dolog itt. Említettem már, hogy az OJC közösség kizárólag adományokból tartja fenn magát. Nos, nem csak pénzadományok léteznek. Sok (főleg protestáns) egyházközséggel ápol jó kapcsolatot a közösség, és ezek közül néhány minden évben feljaánlja, hogy az ottani hálaadó ünnepségekre összegyűlt terményeket nekünk adják, ha elhozzuk. Az előbbiekben bemutatott Flo volt az egyik szerencsés, aki egy teljes napon keresztül furikázott a sváb falvak és városok templomai között, hogy összegyűjtse a felajánlott adományokat. Megtelt velük egy Citroen kisáruszállító, meg egy Volkswagen Transporter... aztán meg a kápolnánk. Gyakorlatilag éléskamrává alakítottuk; a fényképek sajnos nem adják vissza, hogy milyen rengeteg mindent halmoztunk a székekre, meg a földre a kápolna kicsike belterében.

A nagy pakolás után olyan szép hegyekben állt a kaja mindenhol, hogy még azok is örömmel mentek a kápolnába, akik máskor kicsit már unni szokták az oda való járkálást. Az egész közösség feljött a faluból, minden OJC-s család szinte teljes létszámmal és mindenki hozott magával ládákat, meg szatyrokat. Bezsúfoltuk magunkat a kápolnába a kaják közé és volt egy kis ünnepség. Imádkoztunk, hálát adtunk meg énekeltünk. Még magyarul is volt egy ének (egy kis rövid... Áldott az Úr, alleluja-t ismételgettük benne.), mivel a közösségnek van egy állandó tagja, aki magyar. Írisznek hívják, majd még írok róla, és vele együtt már ketten vagyunk magyarok, így a tiszteletünkre pár precre mindenki "megtanult" magyarul. Az "azúr" szó persze pillanatok alatt átvette a betűkben passzoló, eredeti szövegrészlet helyét, szóval mindenkinek tetszett  a nyelvünk.
Az ünnep végül egy vidám, szabályozott fosztogatásba torkollt. Mindenki azt vitt haza, amit akart. Családonként egy láda az illő, így mi is lakóközösségenként egy ládát vihettünk, tehát nekünk a fiúknak is egy ládánk volt... eredetileg, de amikor láttuk, hogy micsoda cselekkel él egy-egy család, már nem fogtuk vissza magunkat. Összecsukható ládák kerültek elő a semmiből, zörögtek a szatyrok a szorgos asszonykezekben, a gyerekek, meg a lábak alatt kúszva közelítették meg a szüleik által kiszemelt termékekeket... és mindez olyan jó hangulatban. Nem volt még csak szikrája sem az idegeskedésnek, vagy a javakért való versengésnek. Mindenki örült, hogy kaptunk valamit, megtett mindet, hogy jusson is neki belőle, de nem volt senki kétségbeesve, ha az orra elől emelték el az utolsó nagyüveges nutellát, vagy ilyesmi. Nagy, békés, zsákmányszerző akció volt.
Mi fiúk vélgül összesen három ládányira való kaját raboltunk össze, át kellett rendezni a szekrényeket a lakóközösségben, hogy elférjen a szajré, de valami csoda folytán valahogy mindenkinek több jutott, mint amennyire eredetileg számított. Néhány családnál észrevettük, hogy mikor már ők is a többedik kosarat pakolták tele, akkor nézgelődtek, hogy tényleg másoknak is jutott-e elég, és meglepődtek, mert megmaradt egy csomó minden. A kápolnát másnap még külön ki kellett pakolnunk, mert tényleg sok volt a maradék. Ezek a megmaradt termények a vár konyhájának raktáraiban landoltak, így nagyjából sejtjük, hogy a következő hónapban milyen kaják lesznek majd ebédre... és elégedettek vagyunk.