Isten van

A múlt héten Wanjával, a szobatársammal szokás szerint a földet túrtuk a délutáni munkaidőben és egy vendég "boldogított" minket. Egy lány töltött itt néhány napot a tavalyi önkéntes évfolyamból és azon a délután ő úgy gondolta, hogy kiül a várfal tetejére és gitározik, meg énekel. Igazából jól csinálta, mert szép volt a zene, csak nekünk meg csípte a szemünket, vagy inkább a fülünket az irigység, hogy neki nem kell a várfal tövében kaparászni. Szép napos idő volt, a várfal teteje, ahol a lány ült, a házunk takarásában, szélárnyékban volt, mi meg a fal tövében kitéve a hideg szélnek rosszkedvűen dolgoztunk.
Wanja nagyon szenvedett (lehet, hogy neki még a zene se tetszett), így amikor a fal tetején felhangzott az Uram irgalmazz refrénű (természetesen németül nem pont így írják) dal, odasúgta nekem, hogy "Bárcsak tényleg irgalmazna!" Aztán csak jöttek az újabb és újabb széllökések és továbbra is hozták a gitárszóló foszlányait, mi meg ástunk.
Aztán egyszer csak csend lett. Lepihentek az ásóink is. Összenéztünk, aztán meg a fal felé és látjuk ám, hogy a lányka közeledik. Nevetve mondja, hogy az egyik széllökés olyan erős volt, hogy bekotort a ház mögé és lefújta a kottáját a kertbe, így most elnézést kér, de szünetet tart, hogy lemenjen megkeresni. Ránéztem Wanjára és véletlenül kicsúszott a számon, hogy "Na látod: van Isten."
Kitört a röhögés, elhordott minden hülyének, de aztán végül abban maradtunk, hogy "Isten most megmutatta magát." - és voltaképpen ki más akart volna bennünket így megviccelni, hogy utána jó kedvvel tudjuk tovább dolgozni?

Most vasárnap voltam misén, elmentem előtte gyónni is. Nem volt valami nagy felemelő érzés, inkább csak lehúzott, hogy mindig ugyanazokat a dolgokat kell az atyának elmondanom. Kijöttem a gyóntatószobából (mert itt nem gyóntatószék van, hanem egy szoba, amiből kihallatszik minden, így minden gyónásom miatt ki kell üríteni a helyiséggel szomszédos sekrestyét. - Lassan kezdem élvezni, hogy amint megjelenek a közelben már mindenki startol is kifelé a sekrestyéből.) és azon morfondíroztam, hogy egyáltalán komolyan veszem-e a misén való részvételt, ha hét közben nem érdekel, hogy vasárnapra milyen bűnökkel esek be a templomba. Még az is eszembe jutott, hogy most biztos keményen próbára teszem az Úr türelmét.
Kicsit lelombozódtam és a templom látványa (amiről alább közlök egy képet - de csak a külsejéről, mert eddig még csak azzal sikerült megbékélnem.), meg a kezdődő gyerekmise is rátett még egy lapáttal a kedvemre. Az itteni gyerekmiséken azt nem szeretem, hogy a hitoktatónő az evangélium előtt még "prédikál" egy sort a gyerekeknek. Van azért hozzá tehetsége, elég furfangosan szokta feldolgozni a vasárnapi evangélium témáit, ami tetszik, de mindezt sokkal jobban el tudnám képzelni egy hittanóra keretei között. Mindegy, itt ez van.

itt történt, amit írok

Szóval búsulok ott a padban és hallom, hogy a hitoktatónő faggatja a gyerekeket, hogy minek örülhet az ember a templomban a szentmisén. Nem mondhatnám, hogy a gyerekek egymás szavába vágtak a válasszal (Megjegyzem: így azért hiteles a dolog, mert látszik, hogy nem idomítva vannak, és ez jó.), de abban a pillanatban valahogy én se tudtam volna valami őszintét mondani. Aztán csak jöttek a válaszok, hogy az Evangélium örömhír, meg hogy lehet énekelni... és az egyik kislány bemondja, hogy "Annak is lehet örülni, hogy Jézus meghalt értünk."
Az első gondolatom az volt, hogy: "Tudja ez a kislány, hogy mit beszél?" , de aztán valahogy ösztönösen végigfuttattam magamon is ezt a válaszlehetőséget... tudok-e ennek örülni a templomban? És rá kellett jöjjek, hogy ekkora hidegzuhanyt hitéleti kérdésben még nem kaptam német kislányoktól.
Azon emésztem magam, hogy vajon meg tudja-e még bocsájtani nekem Jézus a pitiáner bűntetteimet, és nem veszem észre, hogy egy olyan Isten áll velem szemben, aki annyira szeret, hogy képes meghalni is értem. Ebben a percben már ott ült velem Jézus a padban és legyintett, hogy "Ugyan már, én szeretlek, már rég megbocsájtottam, gyere ünnepelni!" és ez nagyon jól esett Tőle.
Ez egy igaz csoda volt: a gyónásom után újra megéreztem, hogy Isten van és szeret.

Jó Nagyböjtöt mindenkinek!