először nehezebb, utána könnyebb

Van egy német mondás, miszerint "minden először egy kicsit nehezebb lesz, mielőtt könnyű lenne". Nem nagyon értettem, hogy pontosan mit jelent ez, de a múlt hét mindent megváltoztatott. Egy példaértékű esemény megvilágosította a mondás értelmét.

Az asztalos főnökömmel a közösség egyik házánál leszedtük a fából készült erkélykorlátokat, mert már rossz állapotban voltak. Néhány napba telt, mire lecsiszolgattam őket és ezalatt a főnök újragyártotta azokat a részeket, amik már teljesen tönkrementek. Ezután elkezdtük a lécek újrafestését és ekkor jött közbe egy kisebb munka, ami elég sürgős volt: az egyik családnál a fürdőszobában elkezdett vizesedni a padló a zuhanytálca körül, így gyorsan fel kellett újítani a szilikon fugázást. A főnököm jól ért a szilikonfugázáshoz is, de nem nagyon szeret vele bíbelődni, úgy állt hozzá, hogy egy napra felfüggesztjük a famunkát és gyorsan letudjuk a kellemetlen fürdőszobázást.

Kivonultunk a helyszínre és a régi szilikonfugák eltávolításakor jött aminek nem kellett volna: a fugával együtt jöttek fel a csempék a zuhanyzótálca körül. A csemperagasztó egy szétrohadt gipszkartonfalhoz rögzítette a kerámialapokat. Jött a fal is a csempékkel együtt.

Ekkor hangzott el a mondás a főnököm szájából és passzolt, mert először egy "kicsit" tényleg nehezebb lett. Most az eredetileg tervezett 1 nap helyett már egy hete dolgozunk a fürdőszobában és még nincs kész. A falat megbontva kiderült, hogy az egész gipszkarton szerelvény rosszul volt szigetelve, vagy talán nem is volt, így az egész tönkrement. A faoszlop, ami a fal egyik sarkát adta, szétmállott a kezemben, amikor megfogtam. Kinyitottuk az egész sarkot a zuhanyzó körül, majd, hogy a mondás még igazabb legyen a család szólt, hogy ha már úgyis szétszedtünk mindent, akkor ők inkább egy kádat kérnének a zuhanyzó helyére. Rendben. Kidobtuk a régi zuhanyzót, szétbontottuk az egész sarkot a fürdőszobában, újragipszkartonoztunk mindent, szanaszét szigeteltük az új részeket, majd a megrendelt kádat is beépítettük, mert a közösség másik mesterembere, aki a kád beépítését vállalta aznap pont beteg lett, mikor megjött a kád. Most, a hétvége előtt egy kőműves felfalazta a kádat, meg csempézett is, szóval jövő héten kezdődhet a fugázás, amit eredetileg terveztünk.
Egyébként én nagyon élvezem a helyzetet. Örülök a változatos melónak, egyszer erkélyen vagyunk, utána meg fürdőszobában, sok mindent láthatok. Egyedül szegény főnökömet sajnálom, mert ő nem nagyon örül ennek a váratlan építkezésnek. Ettől függetlenül a mondása igaz, mert ezek után igazából tényleg könnyebb lesz, hisz a jó időnek ezzel a héttel úgy tűnik vége van, lassan átveszi az uralmat a tél, így nem fogjuk tudni tavasz előtt felszerelni az erkélykorlátokat, nem kell velük sietni. :D

Erre a helyzetre nagyon bejött a mondás sőt, vannak arra utaló jelek is, hogy nem csak a fizikai, de a lelki dolgokra is igaz. Valahol láttam egy plakátot, ami valamilyen keresztény rendezvényen való részvételre buzdított. Már azt se tudom, hogy koncert, vagy beszélgetés volt az esemény, de a szlogen valahogy megragadt a fejemben: "A bátorság olyan félelem, ami megtanult imádkozni." - itt is megvan a sorrend, először nehezebb, aztán könnyebb.

Hol a hal?

3 nyelvet tanultam meg úgy, hogy összefüggő mondatokat tudok velük alkotni. A magyart, a németet, meg az angolt. Különböző szinteken. Az az elképesztő lehetőségem adódott, hogy egyszerre mindhármat tudom gyakorolni... de ezt sokszor inkább fogyatékosságként élem meg, mert...

Ugye?

Már bizonyára írtam, hogy 3 lakótársam van az új lakásunkban és az egyikük orosz. Nos Szása nem tud még olyan jól németül, angolul viszont elég folyékonyan beszél. (Nyilván oroszul is :) de a mi sulinkban, mikor még általános iskolás voltam, pont abba az évfolyamba tartoztam, akik már éppen nem voltak kisdobosok, az úttörőségről is éppen lecsúsztunk /de sajnáltam pedig, ezt az alumíniumcsatos övet/ és nekünk adatott meg elsőként a lehetőség, hogy idegen nyelvet választhassunk. Orosz és német közül kellett... így én egy kukkot se tudok Szása anyanyelvén.) Öhm, szóval... Szásával gyakran angolul kell beszélni, mert még nem biztos, hogy a németet jól értette. Így előfordul néha, hogy németről angolra fordítok neki és ilyenkor jön a képbe a magyar. Megfigyeltem, hogy ha éppen angolul beszélek vele és közben valaki németül kérdez valamit, akkor elkezdek magyarul beszélni nekik. Az agyam kifolyik ettől.

De a magyar gyönyörű nyelv. Mikor néha a németek rákérdeznek, hogy meséljek már valamit a magyar nyelvről és elmagyarázom nekik, hogy nálunk nem kell minden mondatot telerakni személyes névmással, meg létigével, meg hogy nálunk ragok vannak a szavak végére ragasztva a különálló prepozíciók helyett, akkor csak néznek. Elcsodálkoznak, mikor elmagyarázom nekik, hogy ez azért jó, mert amihez náluk egy teljes mondat kell, azt mi egy szóval is el tudjuk intézni anélkül, hogy kevesebbet jelentene. Azt is érdekesnek találják, hogy nálunk nincs külön számnév a 11-re, meg a 12-őre, csak tízig vannak speciális szavak (jó persze húsz, harminc, száz...ne kötekedjen senki, ;) ) és amikor mondom, hogy az embernek 10 ujja van... és az a meglepetés az arcokon: "jé tényleg!" :)

A szobatársam, Dárió is nagyon érdeklődő. Néha a kezébe adom a szótárat, hogy keressen benne szavakat, amik tetszenek neki. Amiket eddig összeválogatott: kerti törpe, boszorkány üldözés, erkölcsi prédikáció. Látni, hogy a szóösszetételekre specializálódott. :) De amúgy szereti a közmondásokat is... valahogy kiderült, hogy vannak majmos közmondásaink és akkor megtanulta, hogy "örül, mint majom a farkának.", meg hogy "most ugrik a majom a vízbe."... egzotikus így kezdeni egy nyelvet.

És igen, a legenda igaz: a németek nem tudják elismételni a következő magyar mondatot: Hol a hal? Tényleg nem, vagy csak nehezen, sokszori próbálkozásra... ritka, akinek elsőre sikerül. Náluk csak "Á" van, a mi "a" hangunkat nem ismerik és vannak olyan német szavaik, ahol az "o"-t hasonlóan ejtik ki a mi "a" hangunkhoz, így nem nagyon tudják a magyar beszédben megkülönböztetni a két hangot. A "hol a hal?" egy nagyszerű példa erre. Amikor arra kérem őket, hogy mondják utánam, akkor vagy "Hal a hol", vagy "Hol a hol" lesz belőle, aztán lassan megismétlem, akkor elmondják kétszer jól, de harmadjára már megint "Hol o hol" lesz. Szóval nehéz. :) (Annyira vicces ahogy erőlködnek rajta!)

Valamiért legyen már jó magyarnak lenni!!!

Most a hétvégén megint megrendezésre került a mesék és mondák hétvégéje itt a faluban, Reichlesheimban. Ez volt a 16. alkalom és rengetegen voltak. A munkám ezúttal tésztagyúrás volt. Ilyen kenyértésztaszerűséget csináltunk, amit nyársakra tekertünk és aztán, ha valaki vett belőle, akkor kisüthette az udvaron folyamatosan életben tartott parázson. A két nap alatt 27 kg lisztet használtunk fel a tésztához... örülök, hogy holnap már nem ezt kell csinálni, de amúgy jó mulatság, férfimunka volt. Közben lehetett beszélgetni, meg amíg kelt a tészta, addig lehetett egy kis szünetet is tartani és megnézni a középkori kirakodóvásárt, ami a faluban volt.

Minden második évben jönnek magyarok is a vásárra, mert Reichelsheimnak van egy testvérvá... testvérfaluja Magyarországon: Nagymányok (Tolna megye, Szeksztárdtól kb. 20 km.) Most is jött egy delegáció, akik zenéltek a szombati gálaesten, ami a hétvége egyik nagyobb attrakciója volt. Én is elmentem megnézni őket. Ha jól tudom két magyar produkció volt, egy fúvószenekar, meg egy vonóskvartett. Sajnos csak az utóbbi négy srác produkcióját sikerült elcsípnem (megjegyzem rendkívül jó volt, a németek is odavoltak), mert egyszerűen kimenekültem a rendezvényteremből, amikor a kitüntetéseket osztották és csak később mentem vissza.

Hogy miért menekültem? :) Elképesztő: Ez a hétvége ugye a mesékről és a mondákról szól. Minden évben ki is tüntetnek valakit egy díjjal, aki valamilyen módon kapcsolatban van a mesékkel. Meseírók, mesekönyvszerkesztők, mesemondók, mesekönyv-illusztrátorok kaptak már díjakat, idén pedig egy mesekutató professzor részesült az elismerésben. A díj átvételét követően a bácsi tartott is egy rövid előadást, amiben többek között bemutatta kutatási eredményeinek egyikét, mely szerint a Hófehérke c. Grimm mesének nincs happy endje, mégpedig azon egyszerű oknál fogva, hogy a herceg, aki a tetszhalott állapotban lévő Hófehérkét újra életre kelti a csókjával, igazából perverz, hisz egy hullába szeret bele. :P Asszem itt fogyott el a cérna nálam.

A rendezvényről kiszabadulva találtam egy magyar ételeket kínáló standot. Németek dolgoztak benne, de azért megkérdeztem, hogy tud-e valaki magyarul. Egy férfi válaszolt vissza, aki ugyan már egy jó ideje Németországban él, azért van valami köze a magyar dolgokhoz és ezért is segít be a magyar konyhás standon. Nem volt valami beszédes kedvében, így inkább a németek foglalkoztak ott velem és kifejették, hogy hol található Nagymányok. Megköszöntem, hogy ilyen segítőkészek, meg kevéssé szerényen megjegyeztem, hogy szerintem jobban képben vagyok, mint ők, elvégre Magyarország nem olyan nagy, mint Németország. Na, de ez lett a vesztem, mert erre a magyar származású férfi odanyögte nekem - persze magyarul, hogy a németek ne értsék - hogy "Nem volt ez ám mindig így"... így Trianon, úgy Trianon... szóval onnan is gyorsan menekültem.

Megmondom őszintén, hogy én is kirívóan igazságtalannak tartom azt, ahogyan a történelem utóbbi 500 éve elbánt Magyarországgal. Sokszor sajnálkozom is gondolatban, amikor a németek, vagy mások a saját történelmi sebeiket nyalogatják, hogy bezzeg mi ez ahhoz képest... de igazából már elegem van ebből a hozzáállásból. Nem vagyok hajlandó sajnálni magam azért, mert magyar vagyok. Nem tartom valószínűnek, hogy bármelyik ország, amelyik valaha ránk telepedett, vagy szétzilált minket bocsánatot fog kérni, vagy bármilyen módon kárpótolna (/-ni tudna) minket. Most ebben a helyzetben vagyunk, meg még válság is van, de az ilyen helyzetekre is mondják, hogy "innen szép nyerni." És ezt a mondást nem ironikusan értem, ahogy egy 6-0-ás focimeccsen mondja a vesztes csapat játékosa. Meggyőződésem, hogy ebből a helyzetből csak a nyerés irányába lehet elmozdulni... kérdés, hogy meddig vár még a magyar a mozdulásra. Másra nem nagyon lehet - megjegyzem így legalább nem is kell - számítani. Előbb vagy utóbb meg kell oldani ezt a történelmi feladványt és a javunkra kell fordítani a rengeteg veszteségünk következményeit. Csak így lehet, csak mi tudjuk.

Én minden nap igyekszem mondani az Úrangyalát, mint Nagymamám. Ő az elhunytakért mondta mindig, én meg a hazámért szoktam, délben, amikor a harang szól. Még ha nem is tudom elmondani az imát, azért eszembe jut, hogy a déli harangszó a nándorfehérvári diadallal köthető össze és mindenhol a mi népünk erejét hirdeti, ha tudják, ha nem. Én itt mindenkinek mondom, elcsodálkoznak rajta, de még az a bolond wikipédia is megerősíti a mondottaimat és akkor tényleg nagyot néznek, hogy a magyarok miatt van a déli harangszó. Ilyenkor büszke vagyok.

Meg szoktak minket dicsérni néha a németek, hogy milyen sokat segítettünk anno a német újraegyesítéshez. Sőt egy történelmet igencsak ismerő német olyat is mondott, hogy szerinte elképesztő, hogy eddig mindenkit túléltünk, aki ránk szállt.

Én mostantól igyekszem arra figyelni, hogy miért jó magyarnak lenni. Ha van valami új, megosztom itt. És ha valakinek van kedve csatlakozni a gyűjtéshez, akkor szóljon hozzá ehhez a bejegyzéshez!

ha ebédelek,

az asztalnál szinte mindig ül egy kisgyerek. Ezt állapítottam meg a napokban, ahogy vissza-vissza tekingetek az elmúlt időszakra.

Új helyen lakom. Szeptembertől leköltöztem a hegyről a faluba. Most már nem a várban lakom, hanem egy egyszerű családi házban - mondjuk az is egy jó kérdés, hogy mit nevezünk egyszerűnek: a ház három szintes és 3 lakás van benne. Ez errefelé egy faluban átlagosnak mondható, akinek itt pénze van házat építeni, az ha már úgyis épít, akkor jó nagyot épít, és ha nem tudja belakni, akkor egy részét kiadja. Ez a ház is így épülhetett, aztán eltelt egy pár évtized, a közösség megvette, felújította és most 15-en lakunk benne - nos ez a népsűrűség már nem átlagos a faluban. :) Hogy jön össze a létszám? Kérem, vagyunk egyszer mi, a négy önkéntes Dario, Jozua, Sascha és én a padlástérben, külön lakásban, az alattunk lévő lakásban lakik a közösség újonnan megválasztott vezetője Konstantin a feleségével Daniélával és a négy gyerekükkel, akik közül a legkisebb 5 hónapos, a földszinti lakásban pedig a közösség önkéntesekért felelős munkatársa Daniel él a feleségével Karolinnal és a három gyermekükkel, akik közül a legkisebb - a változatosság kedvéért - 5 hónapos (valami 1 hét különbség van a két kissrác között). Csak megjegyzem, hogy Konstantin kb. 5 Daniel pedig kb. 3 évvel idősebb nálam... innen nézve elég szép teljesítmény, hogy 7 gyerek lakik a házban. És amúgy az egész közösség tele van kisgyerekes családokkal; ha van valami nagyobb közösségi összejövetel, ahol mindenkinek ott kell lenni, vagy éppen közös istentisztelet van, mindig kell egy külön óvodát szervezni nekik.

És így fordulhat elő az is, hogy szinte mindig ül egy-egy kisgyerek, vagy csecsemő az asztalnál, ha eszem... a várban egész héten a vár ebédlőjében ettünk, itt a faluban viszont minden nap más családnál ebédelünk - van egy nemkicsit, vagy inkább úgy mondanám, hogy németesen bonyolult rendszer, amelyet követve egy bizonyos sorrendben rendszeresen látogatok bizonyos családokat evés céljából. Nagyon jól működik: mire beleszokom a ritmusba, valaki elmegy üdülni a családjával, vagy betegek lesznek a gyerekek és borul az egész. Ilyenkor mindig megy az agyalás, hogy melyik önkéntes hol fog enni, de aztán eddig mindig kitaláltak valamit és nem kellett a gyrososhoz mennünk. Ennél bonyolultabb már csak az lehet, amikor ki kell számolni, hogy melyik család mennyi kajapénzt kap utánunk... - Elmagyarázom: Mi önkéntesként hivatalosan pénzt kapunk a német államtól többek között arra, hogy meg legyen oldva az étkeztetésünk. Ebből a pénzből nekünk ki kell fizetni minden családnak azt az adagonként előre meghatározott pár eurót, amibe egy ott elköltött ebéd kerül. (Hála az égnek ezt nem nekünk kell kiszámolgatni, egy rendes közösségi tag átvállalta.) Ez fontos, mert egy hónapra összeszámolva az összeg már nem csak pár euró (minden családnál többen is eszünk) és ha hozzávesszük, hogy a közösség adományokból él, akkor érthető, hogy ez a kis pénz is kell a családoknak.

Itt sok a szervezés, a bürokrácia, a bonyodalom, de az a benyomásom, hogy mindenki (és itt most nem a közösségről, hanem általában a németekről beszélek) igyekszik becsületesen bonyolódni meg rendszerezni. Itt még az ebédlőasztalnál is ott a szervezés, a rendszer, meg a gyerekek is, és ők ebbe nőnek bele, én pedig nem csodálkozom amikor kiderül, hogy pl. a csatornadíjba havonta bele van kalkulálva az udvarra és a háztetőre hullott eső mennyisége és az többet fizet, akinek le van burkolva az udvara, mint az, akinek pázsitja, vagy fája van. És ez itt minden háztartásban külön ki van számolgatva négyzetméterre, meg  lombkoronanagyságra. :) Németország.

tizenegyesek nem...

... de hosszabbítás az lesz. Pontosabban van, 2011 szeptember 2-ától.

Az előző évben sok minden történt. A vége felé már leginkább olyan dolgok, amikről nem számoltam be. Arról a folyamatról sem írtam semmit, hogy miként döntöttem el, hogy meghosszabbítom a németországi tartózkodásomat.

Azzal kezdődött, hogy a közösségben a lelki vezetőim felajánlották, hogy még egy évet maradhatnék, ha gondolom. Magam is tisztában voltam vele, hogy emberi, lelki szempontból sokat profitálhatnék egy ilyen hosszabbítással, de nem voltam biztos benne, hogy megengedhetem-e ezt magamnak. Sokat gondolkodtam a dolgon, tanácsot is kértem olyan emberektől, akiktől már sok józan javaslatot kaptam. Végül úgy döntöttem, hogy maradok és megpróbálom keresztülvinni az ügyet Püspök atyánál és az egyetemen. Nevetségesen hangzik, de nekem ez nem volt könnyű. Néha bátorkodom jelként értékelni, hogy papnövendék meg egyetemi hallgató maradhattam.

Az okaim - mint ahogy utaltam is rá - egyszerűek: az elmúlt egy évben úgy érzem sokat épültem, ezt szeretném még folytatni, hogy hitben és emberségben fel tudjak nőni azokhoz a feladatokhoz, amik az életemben még várnak rám.

Kívülről sokféleképpen lehet a döntésemet értelmezni. A nyáron sok emberrel beszéltem róla, hogy maradok és a vélemények sokszínűségével kápráztattak el. Mindent tudomásul vettem és igazság szerint mindenre számítottam is. A bizalom mércéjének tekintem ezeket a véleményeket. Tudom, hogy mit csinálok, tudatosan és Istenbe vetett bizalommal döntöttem... csak az tudja elfogadni ezt, aki ugyancsak bízik Őbenne.

De minek dramatizálom itt túl a dolgot? Nagyon örülök a második évkezdésemnek itt Reichelsheimban. Az első hónap, szeptember már el is telt és sok lehetőséget adott a belső munkára... Új munkahelyem van, asztalossegéd vagyok. A főnököm azt mondta, hogy mindig kell, hogy legyen nálam colstok. Már kiskoromban is nagyon szerettem hajtogatni ezt a mérőeszközt, ha a kezembe került, most meg kaptam egy vadonatújat és mindig magamnál kell hordanom a munkaidőben. Hát képzelhetitek milyen jó ez! :) Belsőleg is így élem meg ezt az új évet.

veszélyes mama

Néhány hete történt. Két 80 év körüli öregasszony fejött kávézni a várba. Az autót a parkolóban hagyták és haza is azzal kívántak menni a kávézás után. A koffein azonban valószínűleg gyorsan hatott, mert olyan fürgének érezték magukat a nénik, hogy mindenképpen rekordot akartak dönteni lefelé... még az úton is rövidíteni akartak.
A képen az látszik, hogy a parkolóból való elindulás helytelen irányba történt. Ahelyett, hogy kitolattak volna, egyenesen lementek a hegyoldalba.

80 év felett ugye fontos a jogsi. Máskülönben hogy jön fel a néni kávézni; mert gyalog már biztos nem bír. Az semmiség, hogy az autómataváltós kocsiban nem találja meg a hátramenetet a parkolóból való induláskor... szerintem mégis legyen korhatáros a jogosítvány.
De a legjobb ahogyan a mama kommentálta a történteket:
"Csak beültünk a kocsiba a barátnőmmel és élveztük a kilátást, aztán lassan elindult előre és elkezdett lecsúszni a lejőn, szóval gyorsan kiszálltunk." - a kocsi pedig szépen legurult a domboldalba, ahol annyira sűrű a növényzet, hogy végül is nem tudott továbbmenni. Összesen talán 6 m-t ment lejjebb, de elvitt egy kis fát, amit pár héttel korábban gallyaltam meg. Kösz!
A mama csak sopánkodott: "Azért remélem nem tört össze nagyon, mert a lányom nem fogja ideadni többet, ha kiderül a dolog." :) Szerencsére jól összetört az eleje, amikor kiütötte a fát - a hűtőt biztos cserélni kell - így remélhetőleg a lánya soha többé nem fogja autó közelébe engedni a mamát, meg a barátnőjét.
...akiknek egyébként csak a büszkesége sérült. Amikor a vontatókocsi kiemelte a golfot a mélyből szóltak a néniknek, hogy üljenek be a vontatóba, hogy levigye őket kocsistul, mire a mama: "Még csak az kéne, hogy ezzel menjek, inkább legyalogolok! Az hiányzik, hogy meglássanak, aztán szájára vegyen a falu."
Veszélyes. :)

... képei

Megint rég nem írtam semmit. Igazából azt tapasztalom, hogy az idő előrehaladtával ez egyre nehezebb. Történnek a dolgok sorra, de már megszoktam itt és ezért kevesebb hat rám az újdonság erejével, ami inspirálna. Van úgy is, hogy éppen szívesen megírnék valamit, de túl sok unalmas, vagy inkább mélyebb előtörténet tartozna hozzá; eléggé összenőttünk itt a többiekkel, már egy arckifejezésnek személyes jelentése tud lenni a másik számára... egyre nehezebb úgy írni, hogy bárki megértse.
... és köszi, hogy elolvastátok ezt a mentegetőzést, összefoglalva úgy is megfogalmazhatnám, hogy egyszerűen lusta vagyok.

... na és a téma ugye: Még mindig a budapesti élményekről. (Nem mintha azóta nem hevertük volna ki az utazást, de a földtúráson kívül nem sok érdekeset csinálunk most. A változatosság kedvéért most vendégek is vannak, ezért nagyobb tempóban haladnak a földmunkák. Mivel eső 2 hónapja nem volt, egészen eddig a hétig - végre rossz idő volt  két napig :) -  ezért sokat kellett locsolni is.)
Ezúttal egy képesebb beszámolót osztok meg a fővárosban történtekről. Nagynehezen sikerült egy pár képet elkérni a többiektől és kiválogatni egy párat. Íme:

Wanja egyik végpontja

...és a másik.

Ez egy szép fotó lett.

Lenyűgözték őket a régi épületek... Budapest nincs annyira szétbombázva, mint Németország nagyvárosai... és a templomokat is érdekesnek találták. Azt mondták, hogy szerintük már-már elviselhetetlenül túl vannak díszítve belülről... Magyarországon több régi katolikus templom megmaradt, mint a többségében protestáns Németországban.

Duna - Margit híd - stég - kacsa - Tobi - Margit sziget

Na, hogy ez miért tetszett nekik annyira? Fel nem fogom.

Ezt már azért értem: a trabi a németeknek valami egészen különleges, érzelmi dolog.

Mindenképp át kell jutni a hatósági ellenőrzéseken. Fontos a megnyerő fellépés, a mosoly is, hogy ne tűnjön fel senkinek, hogy még érvényes bérlettel is félünk az ellenőrtől.

A kisföldalatti hangeffektjei elkápráztatták a vendégeimet.

Soha nem utaztak még hosszabb mozgólépcsőkön. (De hogy a napszemüveg minek kell a metróba?)

nagyon szerették a mozgólépcsőt.

Felfelé is szerettek menni. Ez pl. az egyik kedvenc, az Erzsébet kilátó. (előtte Wanja)

Az "Elizabeta turm"-ból (ők így hívták a kilátót) Buda látszik először, így az egész főváros nagyon zöldnek, fásnak tűnik. Azt mondták, hogy ez igazából elég becsapós, így kitakarták.

a libegőn

Más, kevésbé legális kilátóhelyeket is felkerestünk. Ez pl. Vácott van.

Flo szemüvegében tükröződik a váci Duna, meg a nem éppen olcsó telefonja, amivel a kép készült.

Vácott virágeső fogadott minket

sokat kávéztunk, mert elég fárasztóak voltak a napjaink

de persze ügyeltünk az egészséges táplálkozásra.

Ez a kép közvetlenül az "egészséges táplálkozás" után készült... vidámak.

A Lánchidat külön Wanja kedvéért néztük meg, mert az egyik kedvenc filmjében (Im Juli c. német film 2000-ből - szerintem is szép film) szerepel és mindenképp át akart menni rajta.

no comment

A turistáknak nyilván ilyen is kell.

A Halászbástyába nem...

... de egy ilyen körfolyosós, pesti házba szívesen beköltöznének.

Ez a kép a fodrászat után készült. A helyszínen ugye nem lehet sokáig gyönyörködni az új frizurában - "Tessék fizetni, aztán jön a következő!" - az utcán pedig kevés a tükör, így marad a fénykép... ez itt egy a 32 közül, amik a hajnyírás után készültek.

Esténként nem nagyon volt nálunk fényképezőgép, mert feleslegesnek bizonyult.

Magyaráztam nekik egész héten.

egy magyaroroszági kirándulás...

Húsvét után néhány német munkatársammal, Wanjával, Floval, Juliannal és Tobival Budapesten és környékén voltunk egy szűk hétig. Megmutattam nekik a kedvenc fővárosomat.
A látottak és átéltek közül a legjobban tetszett:
Wanjának: a Terror háza
Tobinak: az ennivalók (voltunk étteremben, meg családi ebéden is.)
Flonak: Vác
Julannak: a metró és az Erzsébet klátó a libegővel
A srácok legérdekesebb benyomásai:
1. Sok párt láttunk a parkoban, meg a kávézókban, akik önfeledten ölelkeztek, csókolóztak a nagy nyilvánosság előtt. Ez a németeknek olyannyira furcsa volt, hogy a végén már számolták őket. Nem tudtak napirendre térni azon, hogy mennyire nem szégyenlősek e téren a magyarok (nem csak a fiatalok). Nekem igazából ez az egész fel se tűnt... szerintem nálunk ez természetes, és egyáltalán nem rossz, de most, hogy így ők rávilágítottak erre, tényleg észrevettem, hogy itt Németországban ilyet ritkán látni.
2. Budapest Párizshoz hasonlítható, de sokkal régibb, vagy inkább öregebb benyomást kelt. Nagyon szépek a régi épületek, még akkor is, ha sokuk leromlott állapotban van. Sok kijavítani való hibát látni minden egyes utcaképben, de ez keveredik a már felújított, vagy modern dolgokkal.
3. A Duna és a két partja, meg a hidak látványa egyedülálló és lenyűgöző. Ezt mi magyarok - főleg akik a fővárosban élnek - szerintem már megszoktuk, de a külföldiekre nagy benyomást tesz. A barátaim minden képeslapárúsnál a Dunás-hidas képeket keresték... számukra valahogy ez lett Budapest arca.
4. A körfolyosós bérházak hangulata egy igazi különlegesség. Mi is egy ilyen házban laktunk, egy jó barátomnak köszönhetően, és a német srácoknak nagyon tetszett... ilyen az általuk ismert, szétbombázott német városokban sajnos már nem nagyon van.
5. A gyros olcsóbb, mint Németországban és kisebb is, de finom.
6. A magyar autóállomány meglepően nagy arányban tartalmaz suzuki márkájú autókat. :)
7. A metró nagyon mélyen van. Különlegesek a hosszú mozgólépcsők és a BKV hangjelzései, amit a járművek az iduláskor játszanak le.
8. A vízben is közlekedő városnéző busz meglepte őket, meg érdekesnek találták a vízesést a Westendben... soha nem gondoltam volna, hogy az ilyen, általam parasztvakításnak gondolt dolgok érdekesek lehetnek egy külföldi számára. Ok, azt azért aláírom, hogy a fiúkkal nem egy az ízlésem, ha egy város látványosságainak megtekintéséről van szó.
9. Az aluljárók hangulata nagyon érdekes... furcsa, hogy egy autókkal zsúfolt, kihaltnak látszó útkereszteződés alatt mekkora élet van.
10. A legjobb magyar sör (a kipróbáltak közül) a Dreher... de ízben és minőségben ez is elmarad a német söröktől. (Ez utóbbit én is csak megerősíteni tudom: a német sörök elképesztően jók... a német sörkészítésnek olyan mély és gazdag kultúrája van, ami megízlelhető a végtermékekben.)

folyt. köv.

a botlás kövei

Pár héttel ezelőtt gondoltam, hogy megírom ezt, de azóta igen sok munkánk volt. Elkészült egy terasz, pár száz négyzetméteren új földréteg van és már a fűmagok is benne vannak, volt egy két lelkigyakorlat... csak nem nekünk, így mi a konyhában dolgoztunk a vendégek alá... sőt, még a nyúl is megfialt az elmúlt hetekben.
Amiről azonban most írok nem itt a várban történt, hanem a faluban, ott helyezték el ugyanis a "botlás köveit". Egy Günter Demnig nevű német művész találta ki ezt az akciót még évekkel ezelőtt. Az a lényege, hogy azokon a településeken, ahol a lakosok erre vállalkoznak, aranyozott köveket helyeznek el az útburkolatban, vagy a járdán azok előtt a házak előtt, ahonnan egykor zsidó családokat deportáltak. A kis köveken az egykori lakosok neve, születési dátuma és a haláluk helye, többnyire valamelyik haláltábor neve olvasható. Innen, a mi falunkból is a gettókba kényszerítették a zsidókat annak idején, aztán sokan közülük a haláltáborok valamelyikében landoltak.
Érdekesek ezek a kövek. Nem nagyobbak, mint egy normál macskakő, nem is valami feltűnőek, de úgy vannak elhelyezve, hogy aki az adott házba belép, mindenképp észrevegye őket. Képek:

Így néz ki a "botlás" egyik köve.

Ebben az utcában is van egy két ilyen kő. Ezekben a házakban néha még ugyanazok a családok laknak, akik a háború idején... egy két szomszéd család azonban épp akkoriban tűnt el. Ismerték egymást, együtt nőttek fel, együtt dolgoztak a faluért, de a németek bevették a propagandát és szétverték a zsidók lakásait, akiknek a saját szomszédaik elől kellett menekülniük.

Elég rázós dologról van itt tehát szó: Egy közösség (a falu) kritikát gyakorol a saját ősei felett. Itt, ebben a kis faluban mindenki ismer mindenkit és talán még most is él olyan öreg néni, aki átélte a zsidó családok elűzését. Azóta Reichelsheimban nem laknak zsidók; akik most a kövek elhelyezésével emlékeznek, azok nem az áldozatok, hanem a tettesek leszármazottai.
Egy egyszerű, de ünnepélyes megemlékezés közben helyezték el a köveket. A mi közösségünk is részt vett ezen a rendezvényen, így én is ott voltam. Utcáról utcára vonultunk, egy-egy ház előtt megálltunk és amíg a kövek a helyükre kerültek, az eltűnt családok sorsát elevenítették fel egy pár szóban. Amolyan temetés hangulata volt az egésznek, ami igazából nem is csoda, hisz ezeknek a kivégzett embereknek nincs saját sírjuk.
Nagyon más itt Németországban egy holokauszt megemlékezés, valami elemi őszinteség van benne. Nem siránkozás, nem is egyszerűen gyász az, ami jelen volt ezen a rendezvényen: a falu lakosai végighordozták a történelem érthetetlen és kegyetlen tényét az utcákon és a járdába betonozták a megbánásukat.

Érdekes véletlen, hogy pont nagypénteken lett időm ezt megírni, amikor mindenki a vállára veszi Isten megölésének botrányát.
Átélt ünnepet kívánok mindenkinek!

csoda

Biztos mindenki figyeli a híreket.
Itt a közösségben néhány hete szinte minden nap imádkozunk a japánokért, meg az arab államokért. Izraelért meg rendszeresen imádkozunk, ez az imaszándék be van építve a közösség liturgiájába. (Egyébként nem lehet nem észrevenni a történelmi okait annak, hogy a német keresztény körök rendkívüli érdeklődést mutatnak Izrael és a Szentföld irányában és sokat imádkoznak az ottani békéért.) Amilyen bajról csak szó esik a hírekben a világból, az itt mind bekerül a mindennapi imaéletünkbe. Minden héten ugyanolyan rendszer szerint, de minden nap egy kicsit más tartalommal imádkozunk a világ, meg a magunk dolgaiért.
Nekem a szerda déli imádságunk tetszik a legjobban. Ilyenkor a hozzátartozóinkért, meg barátainkért imádkozunk úgy, hogy egy rövid bevezető után mindenki hangosan elmondhatja azoknak az embereknek a neveit, akik fontosak a számára és akikre éppen gondol. Gyakran 15 - 20 percig is eltart, mire "elfogynak" a nevek és befejezzük az imát.
... és néha megtapasztalhatjuk, hogy az imák fontosak és meghallgatást nyernek.
Történt, hogy szerdán a szobatársam nővére Maya egy barátjával akart találkozni. El is indult otthonról, de a buszmegállóban észrevette, hogy a mobilját otthon felejtette, ezért visszaszaladt a lakásába, ám így lekéste a buszát. A busz, amit lekésett fél órával később így nézett ki:

Wanja nővére Jeruzsálemben tanul és azon a buszpályaudvaron volt a találkozója, ahol szerdán robbantottak. Pontosan azzal a busszal akart menni, ami a legközelebb állt meg a bombához, de azután, hogy lekéste, az egyel későbbi busszal már nem jutott be a belvárosba. Addigra már lezárták a merénylet miatt.
Szerda volt, a szeretteinkért imádkoztunk. Wanja is mondta a neveket. Szerintem nagy csoda, hogy a nővére nem volt a buszon és így nem esett baja.
Hála Istennek!

gyors - lassú

Múlt hétvégén utaztam és megint a gyors vonatot vettem igénybe. Gyorsultunk a múltkori alkalomhoz képest: Nürnberg és München között meglpétük a 300 km/h-t. Egészen érdekes volt. Először arra lettem figyelmes, hogy elcsendesedik a vonat, aztán ránéztem az egyik kijelzőre, hogy ugyan mennyivel mehetünk, hogy így lenyugodott a szerkezet és akkor már 270 felett voltunk és egyre gyorsultunk. Kinéztem az ablakon és a vonathoz közeli dolgokat már nagyon kellemetlen volt nézni, a távolabbi fák, meg házak meg valami elképesztő gyorsasággal tűntek el. Kicsit olyan érzés volt, mintha hajlékonnyá vált volna minden. Mintha a sínek megnyúltak volna a vonat alatt, az meg vasalta volna őket. Amikor autóval gyorsan megy az ember, akkor is lehet valami ilyesmit érezni. (Találtam egy videót, ami valamennyire megmutatja, hogy milyen ilyen gyorsan menni... akinek van 10 szabad perce, szereti az autókat és valamennyire ért angolul, az nézze meg. Meg vannak a neten vonatos videók is. Itt egy, ahol egy olyan vonat megy 300 km/h-val, amilyenen én is ültem. Érdemes rajta figyelni a kábeleket tartó oszlopokat, amik úgy néznek ki, mintha 5 méterenként állnának, pedig, ha valaki kimegy a sínek mellé és lelépi a távolságot közöttük... Ez is egy szép videó a vonatról.)
Megtapasztalhattam hát, hogy mire képes a német vasút, ha a gyorsaságról van szó, tegnap előtt azonban azt is sikerült, hogy mire képes, ha a lassúságról. Ugyebár az első vonatozásomkor meg akartak büntetni, mert nem volt minden megfelelő a jegyemmel, de aztán írtam nekik levelet, meg elküldtem nekik az ártatlanságomat bizonyító papírokat, ahogy kérték. Egy darabig még a válaszukat is vártam, de aztán azt gondoltam, hogy itt is olyan magyar módon mennek a dolgok: bizonyára megnézték, amit küldtem és úgy gondolták, hogy ilyen apróságokkal nem éri meg foglalkozni. El is felejtettem már az egészet. Ám 5 hónappal a történtek után csak jön egy levél, otthonra, Magyarországra, mert anno úgy gondolkoztam, hogy nem "könnyítem meg" a dolgukat a német elérhetőségemmel. A levélben leírták, hogy megvizsgálták a történteket és megállapították, hogy a jegyem - bár a vonaton nem tudtam bizonyítani, de - érvényes volt, és ezért részemről nem áll fenn fizetési kötelezettség irányukban. (Rendkívül körmönfontan volt megfogalmazva a levél, alig tudtam kisilabizálni, hogy mit is akarnak, de az már kezdettől fogva biztató volt, hogy pénzösszeg nem szerepelt a német szövegben és csekk sem volt mellékelve.)
Szóval 5 hónap. Ezt nevezem átfutási időnek. Szinte látom a szemem előtt a német bürokraták tömegeit, akiknek a keze alatt átfutott az ügyem. Egyszerűen elképesztő, hogy mennyien dolgoznak itt a közigazgatásban... de legalább a vonatok gyorsak.

Isten van

A múlt héten Wanjával, a szobatársammal szokás szerint a földet túrtuk a délutáni munkaidőben és egy vendég "boldogított" minket. Egy lány töltött itt néhány napot a tavalyi önkéntes évfolyamból és azon a délután ő úgy gondolta, hogy kiül a várfal tetejére és gitározik, meg énekel. Igazából jól csinálta, mert szép volt a zene, csak nekünk meg csípte a szemünket, vagy inkább a fülünket az irigység, hogy neki nem kell a várfal tövében kaparászni. Szép napos idő volt, a várfal teteje, ahol a lány ült, a házunk takarásában, szélárnyékban volt, mi meg a fal tövében kitéve a hideg szélnek rosszkedvűen dolgoztunk.
Wanja nagyon szenvedett (lehet, hogy neki még a zene se tetszett), így amikor a fal tetején felhangzott az Uram irgalmazz refrénű (természetesen németül nem pont így írják) dal, odasúgta nekem, hogy "Bárcsak tényleg irgalmazna!" Aztán csak jöttek az újabb és újabb széllökések és továbbra is hozták a gitárszóló foszlányait, mi meg ástunk.
Aztán egyszer csak csend lett. Lepihentek az ásóink is. Összenéztünk, aztán meg a fal felé és látjuk ám, hogy a lányka közeledik. Nevetve mondja, hogy az egyik széllökés olyan erős volt, hogy bekotort a ház mögé és lefújta a kottáját a kertbe, így most elnézést kér, de szünetet tart, hogy lemenjen megkeresni. Ránéztem Wanjára és véletlenül kicsúszott a számon, hogy "Na látod: van Isten."
Kitört a röhögés, elhordott minden hülyének, de aztán végül abban maradtunk, hogy "Isten most megmutatta magát." - és voltaképpen ki más akart volna bennünket így megviccelni, hogy utána jó kedvvel tudjuk tovább dolgozni?

Most vasárnap voltam misén, elmentem előtte gyónni is. Nem volt valami nagy felemelő érzés, inkább csak lehúzott, hogy mindig ugyanazokat a dolgokat kell az atyának elmondanom. Kijöttem a gyóntatószobából (mert itt nem gyóntatószék van, hanem egy szoba, amiből kihallatszik minden, így minden gyónásom miatt ki kell üríteni a helyiséggel szomszédos sekrestyét. - Lassan kezdem élvezni, hogy amint megjelenek a közelben már mindenki startol is kifelé a sekrestyéből.) és azon morfondíroztam, hogy egyáltalán komolyan veszem-e a misén való részvételt, ha hét közben nem érdekel, hogy vasárnapra milyen bűnökkel esek be a templomba. Még az is eszembe jutott, hogy most biztos keményen próbára teszem az Úr türelmét.
Kicsit lelombozódtam és a templom látványa (amiről alább közlök egy képet - de csak a külsejéről, mert eddig még csak azzal sikerült megbékélnem.), meg a kezdődő gyerekmise is rátett még egy lapáttal a kedvemre. Az itteni gyerekmiséken azt nem szeretem, hogy a hitoktatónő az evangélium előtt még "prédikál" egy sort a gyerekeknek. Van azért hozzá tehetsége, elég furfangosan szokta feldolgozni a vasárnapi evangélium témáit, ami tetszik, de mindezt sokkal jobban el tudnám képzelni egy hittanóra keretei között. Mindegy, itt ez van.

itt történt, amit írok

Szóval búsulok ott a padban és hallom, hogy a hitoktatónő faggatja a gyerekeket, hogy minek örülhet az ember a templomban a szentmisén. Nem mondhatnám, hogy a gyerekek egymás szavába vágtak a válasszal (Megjegyzem: így azért hiteles a dolog, mert látszik, hogy nem idomítva vannak, és ez jó.), de abban a pillanatban valahogy én se tudtam volna valami őszintét mondani. Aztán csak jöttek a válaszok, hogy az Evangélium örömhír, meg hogy lehet énekelni... és az egyik kislány bemondja, hogy "Annak is lehet örülni, hogy Jézus meghalt értünk."
Az első gondolatom az volt, hogy: "Tudja ez a kislány, hogy mit beszél?" , de aztán valahogy ösztönösen végigfuttattam magamon is ezt a válaszlehetőséget... tudok-e ennek örülni a templomban? És rá kellett jöjjek, hogy ekkora hidegzuhanyt hitéleti kérdésben még nem kaptam német kislányoktól.
Azon emésztem magam, hogy vajon meg tudja-e még bocsájtani nekem Jézus a pitiáner bűntetteimet, és nem veszem észre, hogy egy olyan Isten áll velem szemben, aki annyira szeret, hogy képes meghalni is értem. Ebben a percben már ott ült velem Jézus a padban és legyintett, hogy "Ugyan már, én szeretlek, már rég megbocsájtottam, gyere ünnepelni!" és ez nagyon jól esett Tőle.
Ez egy igaz csoda volt: a gyónásom után újra megéreztem, hogy Isten van és szeret.

Jó Nagyböjtöt mindenkinek!

kincsek

Amióta itt vagyok Németországban és dolgozok, az egyik leggyakrabban végzett munkáim egyike a földrostálás. Itt a hegy tetején, ahol lakunk olyan föld van, ami tele van mindenféle kövekkel, meg törmelékkel. Amennyiben virágágyásokhoz, vagy füves területek kiegyenesítéséhez kell a föld - és az esetek többségében ilyen dolgokat csinálunk - akkor bizony le kell rostálni a földet, hogy a sok kő, meg törmelék ne zavarjon be a növényeknek, meg nekünk se, amikor előkészítjük számukra a terepet.
A munka ilyenkor úgy zajlik, hogy csákánnyal (Keresztvégű csákányt használunk, aminek az egyik felével a gyökereket lehet elvágni, a másik felével meg a földet lazítani.) megbontjuk a talajt, aztán a fellazított földet rálapátoljuk a rostára, ami egy talicskára van ráfektetve. A rostán áthullik a tiszta föld a talicskába, a kövek meg felül maradnak és a talicska mellé helyezett ládába lehet söpörni őket.
A köveket szoktuk szortírozni is. A munkavezetők utasításai szerint a "gyerekfejnél nagyobb" méretű köveket külön kell gyűjteni, mert azokat fel lehet használni a várfalak felújításához. Elég morbid, de ez a szabatos megfogalmazás.
Persze ez eddig nem valami nagy szám. A dolog érdekes része ott kezdődik, amikor nem kövek maradnak fenn a rostán.
A mostani munkahelyünk tavaly még egy domb volt. Azóta viszonylag egyenes és virágágyások meg terméskőfalak épültek a területen. Minden hónapban vissza-vissza térünk portánk ezen csücskébe valamit kiásni (most lépcsőnek ásunk alapot, meg dréncsőnek árkot, meg virágágyásnak készítünk helyet) és újra meg újra szembesülünk a ténnyel, hogy ezen a területen úgy ötven éve gyakorlatilag egy teljes fürdőszobát ástak el.

Most így néz ki az ásatásunk - korábban ez a terület egy magasabb domb volt.

A kádat még nem találtuk meg, de a kövek fele csempe. Folyamatosan kerülnek elő a különféle üveg, meg porcelándarabok, amik tükrökből, lámpaburákból, meg mindenféle nagy kancsókból származnak. A legérdekesebb tárgyak többnyire azok, amik egészben kerülnek elő...

Ezek különböző parfümös, meg orvosságos üvegcsék. A fehér olyan régi, hogy még menete sincs. A jobb szélső, meg márkás:

Nivea.
A porcelán kategóriában is érdekes dolgok vannak:

Ez egy értékes WC lehúzó... porcelánból, meg egy porcelánbili széle, amin a kastély ábrázolása is látható. ezek is a föld alatt voltak. Meg az ásványvizes üveg porcelán kupakja is:

A fém kategóriában többnyire felismerhetetlenségig szétrozsdásodott zsanérok, meg pléhdobozok kerülnek elő, de az is kiderült fürdőszobát annak idején fém szerszámokkal bontották le:

Íme az összecsukhatatlan harapófogó (annyira rozsdás). A másik egy vasból készült ajtózáró rúd vége, amit pont ma találtunk.
Nem fényképeztük le a fél pár zoknit, meg a munkáskesztyűket; arra várunk, hogy a hozzájuk tartozó hulla is előkerül és akkor majd együtt örökíthetjük meg őket.
A hatályos jog szerint Németországban minden kincs, amit 30 cm-nél mélyebben találnak a földben az állam tulajdona, így az itt felsoroltak is. Most egy évig gyűjtögetem, meg tárolgatom őket, aztán majd törvénytisztelő ember módjára valahol újra elásom őket... vagy feladom őket Angélának postán.

Lassan kitavaszodik

Még néha erőt vesz magán a tél. Múlt hét elején -13 volt éjszakánként, meg a hó is próbált esni, de nem nagyon sikerült. Most már egyre többet süt a nap, a madarak megőrültek, annyit csipognak és a meteorológia is végleg elvesztette a fonalat. Szombatra esőt mondtak, vasárnapra meg napsütést, erre szombaton igazi kirándulóidő volt, vasárnap meg esőben mentem misére... szóval kiábrándítóan béna az itteni előrejelzés. A szombati "esőről" készült kép alább tekinthető meg.

Elhatároztam, hogy ha van szabadidőm hétvégenként, akkor túrázgatni fogok. Vannak itt várak a közelben, meg vannak helyismerettel rendelkező németek is, akikkel mehetek.
Ha valakinek van kedve csatlakozni a tavasz, vagy a nyár folyamán, az jelentkezhet az ímélcímemen.

Országunk legújabb püspöke

Nem mellesleg atyám a hitben. Egy olyan ember, akire nagyon büszke vagyok. (Katt a címre! - megjegyzem lehet, hogy nagyon lassan tölti majd be a kívánt oldalt.)

ajánlott

Már nagyon régen nem írtam semmit... sőt, most sem fogok sokat, de ezt mindenképpen meg kell mutassam:
Ha a címre kattintasz (arra, hogy "ajánlott"), jön egy videó.
Juhász Pali nagyon jó barátom, Óra úr az évfolyamtársam, Marci meg kedves kiselsős volt, amikor tavaly még a szemináriumban voltam. Érdemes őket meghallagatni, meg megnézni. Ez egy nagyon igaz videó.

túráztunk hidegben, melegben

Csütörtökön délután túrázni voltunk. Átgyalogoltunk a szomszéd kisvárosba Michelstadtba. Erdőn, hegyen át, hóban, hidegben... de jó volt. Szép a táj erre. Annyi domb van, hogy még így 5 hónap után sem alakult ki a környékről a térérzetem. Ha borult idő van (csütörtökön az volt) nem igazán tudom, hogy pontosan merre is megyünk égtájilag. Szóval azt se tudtam pontosan merre meg mit látunk, de nagyon szép volt. Sok helyen amikor felmegy az út egy egy hegyre, aztán kanyarodik egyet mindjárt egy új völgybe lehet belátni.
Sajnos ezekről nagyon nem, lehet szép képet csinálni, de azért van itt kettő, amit meg tudok mutatni a túráról.

Ekkorka volt a hó. Wanja, a szobatársam zöldben... itt már kiheverte, hogy a magyarok megverték a németeket kézilabdában.

Ez a tölgyfa valami óriási; egy kopár dombtetőn áll és tekintélyt parancsol.

A kisvárosban felkerestünk még egy hagyományos sörfőzdét, ahol a helyi sör mellé megettem egy eredeti német "fehér főtt kolbászt". Ez ilyen bajor specialitás, ha jól tudom és nem rossz. A nevéhez híven teljesen fehér színű és finoman van fűszerezve. Teljesen biztos, hogy vízben főzik, mert abban is szolgálták fel. Egy nagy fehér biliben volt, először azt hittem, hogy levest hoznak a kolbász helyett... fogalmam nincs miért hozták a főzővízzel együtt, mert nem kellett se meginni, se semmi, csak kivenni belőle a főtt kolbászt. Ez is biztos valami precíz német hülyeség. A lényeg, hogy finom volt és jól esett.

A hétvégén pedig a trópusokon voltam túrázni. Legalábbis Mannheimban, az ottani botanikus kert üvegházában töltöttem egy délelőttöt. Robert, a munkavezetőnk ment a családjával és minket is hívott. Szeret a zöldben lenni télen is, és azt kell mondjam igaza van, mert tényleg jó a meleg, párás levegőben mászkálni, meg élő lombot látni.

Fényképezem, ahogy fényképez

Van egy üvegház, ahol lepkék vannak szabadon. Ez itt, ha kinyitja a szárnyait, akkor kb. akkora mint egy veréb.

Ilyen a park, ahol az üvegházak vannak. A végében van a mannheimi tv torony.

Ezen a kis trópusi túrán pihentem ki végleg a 16 km-es téli gyaloglást, ami csütörtökön volt. Robert gyerekei is ott voltak és jól fokozták a hangulatot az üvegházban. Voltak terráriumok is kígyókkal, meg gyíkokkal itt ott az üvegházakban, meg ugye a lepkék, de még akvárium rész, meg vidrák is voltak... és a kis Aaron minden új állatnak külön köszönt. Már egyre ügyesebben tud beszélni és nekünk is minden nap, mindig köszön, ha összefutunk, de most jöttem rá - ahogy az állatokat is üdvözölte - hogy nem nevelve van rá, csak egyszerűen nagyon élvezi, hogy bárkivel felveheti a kapcsolatot, ha mond egy "Helló"-t. Hát az üvegházban egyedül a vidrák kezdtek el sikongatni, mikor Aaron rájuk kiáltott. Nem tudom eldönteni ki ijedt meg jobban. :)

hoppá

Katt és bemész a Sixtus-kápolnába.

Nincs rossz ima

... tényleg nincs!
Hétköznapokon reggelente 6:30-tól 7:30-ig egyedül, elvonulva, csendesen imádkozunk, elmélkedünk. Úgy hívják ezt, hogy reggeli csendesség. Ma határoztam el, hogy az elkövetkezendőkben sétálva fogom eltölteni ennek az időnek egy részét, mert szinte minden reggel bealszok. Néha a felét is átalszom a székben ülve. Pedig van minden csemege: minden héten új bibliai szakasz, amin lehet elmélkedni, nálam van a magyar nyelvű zsolozsmáskönyv (imakönyv, főleg papok számára, ami a bibliai zsoltárokra épül.) csak ugye reggel felkelni, aztán meg nem visszaaludni nekem nehéz. (A többieknek is.)
Mégis azt tapasztalom, hogy nem elfecsérelt idő ez a reggeli küzdelem. Nincsenek óriási lelki élményeim, de nem is azért csinálom. Ez egyszerűen egy óra, amit együtt töltök Istennel. Nem dolgozok, nem eszek, nem olvasgatok, csak jelen vagyok és miatta megállok egy kicsit a nap elején, hogy észrevegyem, hogy tudjam, hogy velem van. Ha elalszok, akkor is itt van, ha új dolgokat fedezek fel róla a Bibliában, akkor is itt van.
Aztán próbálok napközben is imádkozni. (Ha valaki már azon megbotránkozott, hogy elalszok elmélkedés közben, az talán most ne is olvasson tovább!) Van, hogy megpróbálok munka közben elmondani egy-egy tized rózsafüzért. Még egyszer se sikerült, mert nem tudok egyszerre két fontos dologra koncentrálni. Van hogy elkezdem a Miatyánkot és az Üdvözlégyet fejezem be, de nem hinném, hogy az Atya, vagy Mária neheztelnének rám az ilyen mixek miatt. Egyszerűen még gyakorolnom kell, ha tényleg szeretném elsajátítatni a készséget a munka melletti imára.
Másoknak nagyobb sikerélményei vannak. A munkavezetőm, Robert kislánya, Arnilukka minden este hóért imádkozik. Ma már egész nap 0 °C körül volt a hőmérséklet és szállingózott is valami; lassan visszaveszi a tél az uralmat és Arnilukka nagyon meggyőződéses abban a tekintetben, hogy ennek az ő imáihoz is van némi köze.
Folytatom még:
Az egyik ismerősöm édesanyja beteg. Amikor régebben erről mesélt eléggé felindult állapotba került és majdnem sírt, amikor azt mondta, hogy: "pedig mennyit imádkoztam Istenhez gyerekként, hogy gyógyuljon meg az anyukám, de mindig csak rosszabb és rosszabb lett az állapota." - mit lehet erre mondani? ...de még ha megvigasztalni nem is lehet őt, (engem sem lehetne az ő helyzetében) azért akkor is tudom, hogy Isten meghallgatta a kétségbeesett imáit. Lehet, hogy ő úgy gondolja, hogy rosszul imádkozott, vagy rosszat kért, de nekem meggyőződésem, hogy ilyen nincs. Nincs rossz ima. Isten tudta, hogy ez a gyerek bajban van, mellette volt és ha nem is pont azt tette, amit szegényke kért az imában, valahogy mégis gondoskodott erről az azóta már fiatalemberré érett ismerősömről. Onnan tudom, hogy látom, hogy jó helyre vezette.

Minden imának van gyümölcse! Nincs jó, vagy rossz ima... ha imádkozni akarsz, már imádkozol is, és ehhez még egy Miatyánkot sem kell tudni elmondani. Arnilukka se tudja még rendesen elmondani a Miatyánkot, mégis esik a hó.

Mainz reloaded

Megint Mainzban voltunk a hétvégén. Ezúttal is Írisszel mentünk, de a szobatársam Wanja is elkísért minket. Szerintem azért jött mert nem tudta, hogy mire vállalkozik, pedig mondtam neki, hogy magyarok közé megyünk, meg, hogy sokáig leszünk ott.
Írisz baráti körébe csak este mentünk, a délután megint a városnézésé volt. Írisz 15 évig élt Mainzban, így elég behatóan ismeri; nem tudom hogy tudunk-e még annyiszor elmenni ebbe a városba, hogy Írisz már ne tudjon valami újat mutatni. Most a Rajnaparton sétáltunk. Itt Németországban már lassan egy hete tavaszi idő van, napközben tartósan 10 °C fölött van a hőmérséklet, és ez persze a hóra is hatással volt. Nameg a Rajnára... nem csak Pesten szokás lezárni a rakpartot. Még Írisz sem látta ilyen magasan a folyót, meg az a jó pár katasztrófaturista se, akik folyamatosan fényképezték a hömpölygő vizet. Ahogy így elnéztem a dolgot, a Rajna is olyan Duna-típusú áradást produkál egyébként: ki méltóztatik fáradni a medréből.
A másik dolog amit még megnéztünk, a Guttenberg múzeum volt, ami a könyvnyomtatás születését és történetét mutatja be, meg különféle időszaki kiállításoknak is helyet ad. A legérdekesebb rész mindenképpen az idegenvezetés eleje volt, amikor is az idegenvezető szupernagyi, Guttenberg elnagyoltan rekonstruált műhelyében kezelésbe vette az öreg nyomdagépet és kinyomtatta nekünk a János evangélium első oldalát. Képek alant.

Itt keni rá a nagyi a festéket a fémből öntött sablonra.

Itt a kész mű, amit el is ajándékozott a közelben ólálkodóknak.

Ez maga az ősnyomdagép, vagyis az a része, ahová a merített papírt kell tenni, a háttérben pedig a betűsablonok kis fakkjai, meg a különböző színű festékek.

A néni még öntött nekünk egy "g" betűt is, hogy megmutassa milyen gyorsan szilárdul meg az a speciális olvasztott fémkeverék, amit Guttenberg kísérletezett ki. 3 mp-el a folyékony fém formába öntése után, a mama már le is kapta az öntőformát a betűről és kész is volt. Körbeadta. Előttem ketten fogták meg, mire az én kezembe került, már hideg volt.
Meséltek még róla, hogy a nyomtatás feltalálása előtt egy Bibliamásolat elkészítéséhez 3 évre és kb. 6000 kecske, vagy birka bőrére volt szükség (a pergamenhez). Guttenberg 1 év alatt 189 bibliát nyomtatott ki papírra... és ha még nem hökkentem volna meg eléggé, akkor Írisz mellettem kapásból bemondta, hogy ez hány ezer százalékos teljesítménynövekedés. :)

Este mentünk a magyar körbe. Itt kezdődött Wanja kálváriája. Na nem azért készült ki, mert nem tetszett volna neki a társaság - nagyon is; még ma, két nappal később is emlegeti a vendéglátó házaspárt, hogy milyen rendesek voltak - a nyelv, az fárasztotta le. Mindenki beszélt németül, de a társalgás magyarul folyt és Írisz fordított Wanjának, mert ilyen hozzászólásos körbeszélgetés volt. Ő persze mindenáron meg akarta érteni a nyelvünket, folyamatosan kereste, hogy milyen szavakat tud esetleg felismerni, de... :) ugye ez nem az a nyelvcsalád, amiben ő otthonosan mozog. Azt mondta, hogy kezdi megérteni, hogy én milyen helyzetben vagyok itt kinn nyelvi szempontból. Jól esett, hogy ilyet mondott, de az ára az volt, hogy jól elfáradt szegény. Nem kapott kedvet a magyar tanuláshoz.