Advent itt

Nincs hajnali mise. Sehol. Tudtam, hogy ez tőlünk nyugatra nem szokás, de most szembesülök vele. Reggel azért próbálok korábban felkelni, de még olyan fűtött helyiséget is nehéz találni, ahol nem alszanak, nehogy templomot.
Mindenesetre koszorú az van. Meg karácsonyi díszítés. Meg fények, meg díszkivilágítás, meg mindenféle karácsonyi sütemények, már november végétől, meg adventi naptár... ezek itt elengedhetetlenek az adventi hangulathoz. A németek máshogy várakoznak a Jövetelre.
Mi sem aprózzuk el. A ház 5 db. 10 m magas fenyőfa zöldjéből van feldíszítve. Ezeket mi fiúk két hete vágtuk ki a szomszéd telkén. A szomszéd szegény már öreg, meg egyedül van, így nem bírja az ilyen munkákat elvégezni. A telke egy ritkásabb erdőterület, de az összes fa közül csak egyetlen egyre tart igényt, a többiből minden télen fokozatosan kivághatunk annyit, amennyi kell. Van kulcsunk, bemegyünk, motorosfűrész, kábel -  fa a földön, gallyazás, méterrúd, darabolás. Gyors munka.
... nekünk fiúknak. A lányok a favágás előtti napon a ház nappalijának felét leburkolták egy műanyag fóliával, elhelyeztek rajta néhány munkaasztalt és amint megérkezett az első szállítmány fenyőgally elkezték a munkát. 3 napig folyamatosan koszorúkat, nagy csillag alakú díszeket, mindenféle falra, ablakra, meg ajtóra aksztható díszeket csináltak az egész közösség minden házának. Az adventi koszorúból az 1 m átmérőjű volt a legnagyobb, de a legérdekesebb, amit csináltak az egy kb. 10 m hosszú dísz volt. Ez majdnem egy teljes napig készült folyamatosan és a gerince egy kb. 10 m hosszú fémlánc. Ennek minden szemét teletömték a lányok fenyővel, meg tujával, meg mindenféle örökzöld levéllel, így egy hosszú, kövér, zöld és szúrós anakonda keletkezett, amit a házunk lépcsőházában akasztottak fel. A padlástól a pincéig ér és körbe van tekerve egy fehér-fényű izzósorral. Jól néz ki, jó illata van, meg enyhe hangulatfényt biztosít a lépcsőzőknek. Leginkább arra lennék kíváncsi, hogy hogyan küldték fel a lányok a lépcsőházba a tonnás jószágot.
Van még egy sajátos adventi szokás itt a közösségben: a Wichtel... én krampuszkodásnak, vagy valami ilyesminek fordítanám. November végén egy kalapba dobtuk a várban lakók neveit, majd húztunk egyet. A feladat, hogy az általunk húzott személynek az adventi időszakban ajándékokat készítsünk anélkül, hogy rájönne, hogy kitől kapta azokat. December 1-e óta, reggelente a ház minden sarkában vannak névre szóló csomagok, meglepetések. Van aki ímélben kap utasításokat, hogy megtalálja a számára elrejett ajándékot valahol a hóban (mert, hogy itt november vége óta folyamatosan hó van.) más meg egy süteményhez kapja apránként a hozzávalókat, meg a recept részleteit... szóval eképesztően agyafúrt krampuszok is vannak, és persze folyamatosan megy a találgatás, meg a nyomozás, hogy kinek ki lehet a Wichtel-e. Jó móka ez a kinti munkában szétfagyott agyunk járatására.

lépcsők

Ezen a helyen sok lépcső van. Szellemileg és fizikailag is sokat kell mászni rajtuk ezen a hegyen itt Németországban. Minden reggel 6-kor kelünk, ima, elmélkedés, reggeli, munka, aztán kéthetente/hetente beszélgetés a lelki vezetővel, az egész személyiségemmel szembesítve vagyok, újabb és újabb látószögekből, mindez idegen nyelven. Kemény lelki kiképzésben vagyok itt, el kell mondjam. Dolgozok magamon.
...meg közben fizikai lépcsőkön is. Kettőt már lebontottunk, egyet most újra is építünk, meg van egy pár, amihez nem nyúlunk, de mind érdekes:
Az első a legújabb. Ezt a hat fokból álló lépcsőt a múlt héten rakták össze. Az első kép jobb alsó sarkában látható kőfalból jómagam bontottam el kb. 1 métert kínkeserves munkával, hogy az új alkotmány elférjen. Aztán ástam egy 60 cm mély árkot a beton alapnak. Amikor az elkészült nekem már nem maradt munkám ezen a helyszínen. A profik építették a beton alapra a lépcsőt tartó betontömb zsaluzatát és kiöntötték a formát, hogy aztán rápakolják az egyenként 200 kg körüli gránit lépcsőfokokat. Már elkezdték felépíteni a jócskán meghosszabbított kőfalat is a lépcső mellé, meg köré. A lépcső a kastély kávézójának teraszára vezet. A terasz elég hepehupás, de ez nem az építkezés miatt van. Eleve így nézett ki, szóval idén még ezt is szétkapjuk, kicsit aláalapozunk, megmagasítjuk és szép egyenletesen újra kirakjuk a járólapokkal. Mozgássérült rámpa is lesz... már úgy várom, hogy milyen lesz, amikor végre elkészül. Nagyon élvezem, hogy én beledolgozhatok időnként.

A második lépcső, amit bemutatnék még nem létezik... körvonalazódik. A képeken látható a ház déli oldala alatt magasodó kőfal nyárvégi állapota, és a tegnapi állapot. A 30 méternél is hosszabb fal felújítása, vagy inkább rekonstrukciója már évek óta tart és most lett kész. Két lengyel kőműves dolgozott rajta... elképesztőek - a fal teteje hosszában a harminc méteren valami 3 mm-t tér el a vízszintestől. Lézerrel méregették valahogy a munkavezetőink. Jó, persze itt a fal vége már nem vízszintes, ahol fényképeztem, mert eme ferde rész mögött egy lépcső lesz. Eredetileg nem volt ilyen hosszú a fal, ennek a ferde résznek a helyén egy domb volt (a nyárvégi képen még látszik a helye, ahol nincs fű). Ezt mi önkéntesek hordtuk el és közben irgalmatlan mennyiségű építési törmeléket rostáltunk ki a földből. Valaki néhány évtizede, amikor a vár még nem a közösségé volt, jórészt sittből építette a dombocskát. A most elkészült fal mögött fog felfutni a lépcső a házhoz. Jövő tavasszal talán elkezdjük felépíteni.

A harmadik szerplő egy ősrégi lépcső, amit a ház keleti oldala mögötti lejtő megtisztításakor találtunk. Egy hétig írtottuk a növényzetet és a munka vége felé bukkant elő ez a kis régiség. Nagyon megörültünk a felfedezésnek, de aztán a munkavezetőink elmondták, hogy az önkéntes évfolyamok visszatérő munkája a keleti lejtő megtisztítása, így már egy párszor felfedezték. :) (Kicsit már kezdi visszahódítani a természet így ősszel.)

A következő dolog nem annyira lépcsőzetes, de annál érdekesebb. Ilyet én még nem láttam. A ház tetőterében lakik a közösség evangélikus lelkipásztora (aki a kirendelt lelki vezetőm) és az ő családja, két macskával. A cicák otthona tehát fent van, de azok előszeretettel tartózkodnak a kertben, meg az erdőben is, a ház közös részeiből azonban ki vannak tiltva, így a lépcsőházat sem használhatják. Ennek a tákolmánynak a segítségével jutnak fel a másodikra és a nappali ablakát szokták kaparni, meg vinnyognak közben, hogy beengedje őket valaki. A múlkor kinéztem onnan fentről az ablakból és megcsodálhattam a macskák rátermettségének bizonyítékait: a kis lépcsőfordulókban összegyűjtött egérmaradványokat. Esős idő volt... nem részletezem, de azért jó tudni, hogy a macsekoknak hála, ezek az egerek élve nem jutnak be hozzánk.

Az utolsó lépcsőt, amiről még írok én bevallom nem értem. (Egy hozzáértő liturgász, vagy építész hozzászólhat.) Mint ahogy a templomok túlnyomó többségében, úgy a mi kápolnánkban is, a szentély szintben elkülönül a templomhajótól. Azonban valami oknál fogva itt a szentély nem kiemelkedik, hanem alacsonyabban van. Egy lépcsőfokkal. Majd megmakkantam amikor először megláttam. Nem csak azért, mert majdnem elharaptam a nyelvem, mikor a lábam beledöngött a mélyedésbe (nem számítottam rá); szerintem egy szentély egyszerűen nem lehet alacsonyabban, mint a templom többi része, vagy rosszul tudom? Mindegy. Nem láttam, hogy a kápolna hogy nézett ki belülről a felújítása előtt, mindenesetre teteje nem volt az utóbbi pár évszázadban. Lehet hogy valami evangélikus rafinéria van a dologban, de akár az is lehet, hogy eredetileg is így volt a padló és valami kiegészítővel használták a szentélyt. Mindenesetre árulkodó, hogy a valamikori pasztofórium (falba épített tabernákulum = Oltáriszentség tárolására való szekrényke), meg a keresztkút mélyedése kényelmetlenül magasan vannak.

Ez a kápolnánk szentélye, itt még szép napos időben. Balra az egykori pasztofórium, jobbra a keresztkút helye.

Ezen a tegnap készült fotón már jobban érzékelhető a lépcső (meg talán a különleges "oltár" is).

És tessék, a szentélyből kifelé fotózva. Nem sokkal, de mélyebben van.

Van még itt valami. A kiskert, amit folyamatosan bővítünk. A képeken megint a nyárvégi és a tegnapi állapotban lehet gyönyörködni. (Találd meg és karikázd be mind a 150000 különbséget!)

Ilyen munkáink vannak.

Írisz

Itt az ideje, hogy bemutassam az OJC egyetelen magyar tagját, Íriszt. Ő az, akivel valóban élőben tudok beszélni az anyanyelvemen, és ez sokat jelent itt nekem. Nem csak pihenteti az agyamat egy-egy társalgás Írisszel, ismeretbővítő hatása is van az ilyen, nagyjából hetente előforduló alkalmaknak, ugyanis Írisz rendkívül művelt. 9 éves korában, emigránsként került Németországba. (Édesapja református lelkész és nem volt épp a rendszer barátja az átkosban, így aztán...) Gyermekként tanult meg németül és az egész OJC egyebhangzó véleménye (tényleg többen is mondták már, egymástól függetlenül), hogy jelenleg ő beszéli a legkifinomultabban ezt a nyelvet itt a faluban. Egyetemistaként az irodalom világában tett szert átlagon felüli tudásra, most pedig a közösség legfontosabb kiadványait szerkeszti, többek között a Salzkorn nevű újságot is (melyhez dobtam egy linket oldalra; aki tud németül belepillanthat). Annak ellenére, hogy már kb. 30 éve él Németországban, legalább olyan változatosan és tisztán (akcentus nélkül) fejezi ki magát magyarul, mint németül. A beszélgetéseink közben renkívül élvezetes hallgatni a szabatos, és a magyar szlengtől teljesen érintetlen mondatait, olyan mintha egy könyvet, vagy tudományos cikket olvasnék, csak nem a szemem dolgozik, hanem a fülem.
Írisz nemcsak okos, de nem is cáfol rá az önérzetes magyar hiedelemre, miszerint a magyar nők a legszebbek a világon. (Sajnos nem tudtam nagyobb képet keríteni róla... talán a későbbiekben.) Nem méltatom itt tovább, mert ő is rendszeresen olvassa a blogot, aztán majd képes lesz kitalálni, hogy csak ezért írom le mindezt. Elég szerény hölgy.
Sokat mesélt már az emigráns létről, amivel nekem, külső szemlélőnek egy teljesen új világot tárt fel. Olyan ez, mintha itt külföldön a múlt század közepe óta egy párhuzamos magyar kultúra és történelem létezne, ami szorosan egybeforr az otthoni dolgokkal, de sokban különbözik tőle. Nem tudom ezt rendesen megfogalmazni... ezt hallani, meg látni kéne.
Írisz néha elvisz a magyar emigránsok egyik kis közösségébe, ahol felnőtt. Tegnap pl. a cserkészcsapatuk fennállásának 25. évfordulóját ünnepelték, és én is ott lehettem. A közösség már három-generációs tele érdekes emberekkel. Szóba keveredhettem a kivándorolt "ősszülőkkel", a Németországban maradt gyermekeikkel, akik fiatal felnőttként itt alapítottak családot, meg az ő serdülő gyerekeikkel, akik egyike másika már kicsit furcsán beszéli a magyart... de beszéli!
Ez a tegnapi összejövetel Mainz városában volt. Ha már egyszer ott voltunk Írisz a belvárosban is körbevezetett. Jól ismeri Mainzot, 15-évig élt ott. A főtértől, meg a dómtól - ami Németország egyik legjelntősebb katolikus fellegvára - teljesen lehidaltam. Nagy élmény megnézni a dómot, ami óriási, de kívülről ez annyira nem észrevehető, mert szorosan körbe van építve házakkal. Egy oldalbejáraton keresztül lehet megözelíteni, amihez egy szűk ki utcácska vezet a házak között, és amikor belép az ember, akkor döbben le a méretektől. Nagyon érdekes és rendkívül ősi épület. Két hatalmas szentélye van, amik egymással szemben helyezkednek el a főhajó két végében. Most láttam először ilyet élőben, eddig csak tanultunk róla művészettörténetből, hogy ilyen is van.
Megnéztük még a Szt. István templomot is, aminek a színesablakait a háborús bombázások után Marc Chagall készítette. Nagyon kék. A Gutenberg múzeumot a könyvnyomtatás születését bemutató tárlatával majd legközelebb nézzük meg.
A hab a tortán egy profán dolog volt. Még anno, amikor csak tanultam a németet valamelyik könyvünkben (a Kinderthemen, vagy az Unterwegs sorozatok valamelyik szörnyetegében) volt egy párbeszédes lecke, ami egy német gyorsétteremben játszódott, mégpedig a Nordsee étteremlánc egyik egységében. Kb. azóta vagyok nagyon kíváncsi, hogy milyen ez a Nordsee. Most Írisz meghívott vacsorázni ebbe a hal-Mc'Donalds-ba, és jelentem nagyon finom kajáik vannak. Akinek sok pénze van próbálja ki! Ha jól emlékszem nyílt nemrég egy Nordsee valamelyik pesti pázában.

szamárhús

Hétvégén nagyot kirándultunk. Az összes önkéntessel közösen elmentünk meglátogatni egy másik önkéntes csapatot, két lányt, akik az OJC egyik partnerszervezeténél dolgoznak. Ők ketten még szeptemberben voltak itt nálunk, az önkéntes évünk bevezető hetén. Velünk együtt készültek fel a saját önkéntes évükre itt Reichelsheimban, aztán elfoglaták a helyüket Biburg-ban. Eddig leveleztünk... pontosabban ők írogatták a szebbnél szebb leveleiket, nekünk meg nem nagyon volt időnk válaszolni, szóval most eljött az ideje, hogy viszonzásul megátogassuk őket.
6 órát utaztunk (egyesek hetet, mert nem szeretnek a vonaton vécézni és így könnyen lekésik a csatlakozást), amíg elértük a bajor falucskát, ami Augsburg közvetelen közelében fekszik. Megnéztük a helyet, ahol a lányok laknak, meg dolgoznak (az a közösség egy óvodát üzemeltet, és a lányok ott segítenek be), és élveztük az ottaniak bőséges vendégszeretetét. Nem kellett főzni, meg mosogatni hétvégén... de a legnagyobb örömöm az volt, hogy az ottani kápolna egy hivatalos, felszentelt, eredeti, katolikus kápolna, ahol még Oltáriszentség is lakik. (Az a közösség nagyobbrészt katolikus.) Szombat este kisajátítottam a kápolnát, minden akolitusi tehetségemet bevetettem... örülhetnek, hogy nem volt kéznél tömjén, mert szívesen beködösítettem volna a házat a rögtönzött szentségimádásom alatt. Most éreztem meg, hogy menyire hiányzik a szemináriumi kápolna, ami az utóbbi 5 évben mindig nyitva állt előttem.
Egy másik, elemi erejű felismerés a hétvégét lezáró vasárnapi ebéden talált rám egy olasz étteremben. Két ennyire különböző temperamentummal rendelkező népet, mint az olasz, meg a német, azt hiszem még nem láttam így együtt. Vasárnap itt Németországban szinte semmi sincs nyitva, mert a németek nagyon ragaszkodnak hozzá, hogy a vasárnap valóban pihenőnap legyen. De az olaszokra ez nem vonatkozik, ők vígan nyitnak vasárnap is. Az olasz pincér elképesztő akcentussal vette fel tőlünk a rendelést. A precíz németek a kaja számát, nevét, mindent felsoroltak, de a pincér még így is mindenkinél kétszer visszakérdezett, aztán az egyik vegetáriánus lánynak kihozta a pármai sonkát. A hosszú hajú fiúkat (ugye Manuel pl.) következetesen lányként regisztálta és amikor kihozta a kajákat, nem akarta nekik odaadni, mert úgy emlékezett, hogy azokat a rendeléseket hölgyek adták le.
A nap kiemelt ajánlatai között a szamáhúsos tészta is szerepelt. Majdnem mindenki fontolóra vette, de aztán a többség fintorogva meggondolta magát. Végül egy embert akadt, aki azt rendelt, Tobi, mégsem kapta meg, mert bár az étlapon minden németül szerepelt, a pincér olaszul konferálta fel az érkező ételeket, és a nagy hangzavarban valaki más az Asina-t (olaszul asszem szamár) Lasagne-nak értette és elkérte a tányért. Akkor derült ki a dolog, mikor fél órás késéssel a valódi lasagne is megérkezett. Sajnos nem készült fénykép az arcokról, de láthatóvá vált az a leírhatatlan sokk, amikor valaki megtudja az ételéről, hogy hozzá se nyúlt volna, ha tudja mi az. Könnyesre röhögtem magam a szitun.
Fizetni is megpróbáltunk, és amikor a pincér megtudta, hogy mindenki külön szeretne (17-en voltunk) eléggé elkábult, aztán próbált rákérdezni, hogy mégis miért. Több hasonló méretű társaság is volt az étteremben, nagyhangú olasz családok, és a pincér az ő példájukat hozta fel nekünk, mégsem álltunk kötélnek. "Minket nem a 'Mamma' hozott el megetetni." - mondogatták a társaim. A számla kiegyenlítése így, külön-külön mintegy fél órát vett igénybe; már félő volt, hogy lekéssük a vonatot, de aztán minden jól alakult a tömegközlekedéssel.
A villamoson még egy helyi újság is a kezünkbe akadt, aminek a címoldalán egy döglött szamarat ábrázoló kis kép volt. A cikk szerint valamiféle értékes szamarak pusztultak el, ritkán látott, tragikus módon. Valami miatt egy olyan betegséget kaptak el, amit általában csak lovak szoktak, így nem voltak ellene beoltva. (Legalábbis valami ilyesmit hámoztam ki az újságból.) Valószínűleg nem volt összefüggés a cikkben leírtak és az akciós tészta között, de azért a poént nem lehetett kihagyni. Adogattuk körbe az újságot, a többség röhögött, a villamoson meg nem értették, hogy min derülünk.

mese, monda, pénz, élet

Vége lett a nagy mese és mondahétvégének. A gyerekarc-festét is túléltem, bár elég kínos volt. Összesen egy délutánon, meg egy déletőttön át kentem a gyerekek arcát vízzel lemosható arcfestékkel. Volt egy kis könyv, abban voltak a minták: mindenféle állatarcok, lepkeszárnyak, meg virágömletegek gyerekek arcára festve és lefényképezve. Ezek közül választotta ki az igényes, 5 és 15 év közötti közönség, hogy melyiket kell az arcukra másolnom... minden megadatott, csak a siker nem... ezek mint a sajtkukacok úgy mozogtak miközben próbáltam őket befesteni. Beszélni meg nem nagyon mertem velük, mert amikor próbálkoztam elég furcsán reagáltak arra, hogy töröm a németet. A többségük megszeppent, de olyan is volt, aki rákérdezett, hogy mégis milyen nyelvet beszélek, mert szerinte ez nem német. A kész sminkek, meg olyanok lettek amilyenek: tulajdonképpen panasz nem volt, de a mintákhoz sem volt sok közük a kész műveknek.
Mégsem ez a lényeg, végül is ez is csak egy munka volt a többi közül, amit kivételesen nagyon nem élveztem, azonban sokat segítettem vele. Konkrétan: egy arc kifestése 2 € volt, én a két nap alatt kb. 30-40 gyereket festettem ki, szóval 60-80 €-t hoztam a konyhára. Folyamatosan négyen, öten festettünk egyszerre, szóval becsepegett egy pár százas. Aztán a többi közösségi tag, meg az önkéntesek még süteményt, almalevet, kézzel készített bizsukat, táskákat, meg egyebeket árultak. A legnépszerűbb a nyársra csavart, tűzön süthető tészta volt. Ez volt a másik állomáshelyem a gyerekarcfestés mellett. Tobi (az egyik önkéntestársam) csinált még a múlt héten kb. 30 fa nyársat, ezekre csavartuk fel a helyben meggyúrt tésztát, amit az udvar közepén folyamatosan égő tábortűznél süthettek meg a gyerekek. Miután leették a megsült tésztát a nyársról, szépen visszahozták, és már csavartuk is rá a következő adag nyersanyagot. A két nap alatt kb. 1000 db. ilyen nyársastésztát adtunk el, darabját potom 1,5 €-ért. Volt még egy naponta kétszer bemutatott ingyenes pantomimdarab, ahol adományokat fogadtunk el, meg egy kézműves stand is üzemelt a hétvégén. Sok turista volt a faluban, főleg vasárnap; elég sokan hozzánk is ellátogattak és a többségük vett nálunk ezt azt, mert a faluban berendezett középkori vásár standjaihoz képest elég olcsóak voltunk. Kb. 4-5 ezer € lett a két napunk bevétele, ha az alapanyagok költségét nem számoljuk.
De nem az a durva, hogy tizenpár kiló lisztből, meg egy kis sóból és vízből, Ft-ban számolva kb. negyedmillát kaszíroztunk csak a nyársalásnál, hanem az, hogy az egész hétvége bevételét elajándékozzuk. Minden cent adományként megy tovább, nagyon kemény embereknek.
Itt van pl. az az amerikai nő, aki ma látogatta meg a közösségünket, hogy megköszönje az OJC korábbi adományait, meg elmesélje, hogy mi is az ő küldetése. Szentpéterváron működtet egy életközösséget, ami olyan fiatalokat fogad be, akik az árvaházakból kerültek ki. Itt megtanítják őket olyan dolgokra, amik a mindennapi élethez szükségesek, de az árvaházban nem sajátíthatták el őket. Pl.: korán kelés, rendszeres iskolába-, munkábajárás, főzés, takarékoskodás, hétköznapi hivatali ügyintézés, bevásárlás. 17 évesen kerülnek ki a gyerekek az intézetből és a többségük 4-5 év után börtönbe kerül, vagy öngyilkos lesz. Azok viszont, akiket az éleközösség elér és be tud fogadni, egy pár évig segítsítséget kapnak egy normális életvitel kialakításához, meg bátorító és támogató hátteret nyernek egy örök életre. Nem mindegyik gyerek tudja végigcsinálni az "életre való felkészítést", de akiknek sikerül, azoknak a családjukká válik a közösség. Az amerikai nő vezetőtársa a közösség élén egy olyan orosz férfi, aki maga is árvaházban nőtt fel. Az édesanyja, miután megszülte, a kórház előtt lévő kukába dobta, ahol szerecsére megtalálták és így került árvaházba. 20 évvel később az amerikai nő, aki akkor még Oroszországban élt, az utcáról fogadta maga mellé a férfit és később együtt találták ki az egész segítőprogramot. A férfi, aki a kukában kezdte a pályafutását, tavaly diplomázott egy amerikai egyetemen és most a világot járja, hogy pénzt gyűjtsön a szervezetüknek.
Többek között nekik kerestem pénzt a gyereksminkekkel. Így mindjárt könnyebb volt.

Frankfurti leves

A múlt héten egy komjúterspecialista végzett karbantartást a várban. Ez olyan jól sikerült, hogy néhány napig nem tudtam használni ezt a gépet, ahol a billentyűzetet át lehet állítani magyarra... persze rengeteg megoldási lehetőség létezik az ékezetek előcsalogatására a kölcsön-laptopok esetében is, de a kedv hiánya elég nagy korlátozó tényező. Állítólag úgyis túl sokat használjuk az internetet, szóval most legalább leállatm egy kicsit.
Egyébként nem is történt sok leírnivaló. A kisgyerekes család elutazott egy pár hétre, tehát az 5 év alattiak most egy ideig nem kavarnak. A múlt héten két nap alatt csákánnyal, nagykalapáccsal, meg légkalapáccsal szétvertem egy régi betonlépcsőt. (Természetesen nem azt, amit Márta régebben aprított fel; hegyen vagyunk, sok a lépcső.) Nagyon össze volt rakva, szidtam is azokat, akik építhették... de akkor még nem tudtam, hogy a lépcső helyén, meg az egész környéken még 3 napig folyamatosan 60 cm mély alapot fogunk ásni, hogy egy még brutálisabb betonszörnyeteggel alapozzuk meg a következő, magasabb és mozgássérültbarátabb lépcsőrendszert. - Ez történt ugyanis... hát hogy minket hogy fognak majd szidni 60-70 év múlva. Egyébként egészen lekötött ez a munka, mert bár kemény, mégis látványos. Most már benne van a beton az alapozás nagy részében, és decemberre kész lesz az egész lépcső, meg a mozgássérült rámpa, meg minden. Jajj, de jó lesz!

A múlt hétvégén voltunk Frankfurtban egy kisebb kiránduláson az önkéntestársaimmal. Voltunk a városban, megnéztük a felhőkarcolókat (egyenlőre alulról, de feltett szándékom, hogy ha jövőre határozottabban kitavaszodik, akkor fel is mászok néhányra), meg meglátogattuk az állatkertet. Nagyon jó volt. Ritkán jutok el állatkertbe és bár így utólag szerintem a Frankfurti nem egy nagy szám (a budapesti oda vissza lepofozza a szépség terén, az állatállomány meg laikus szemmel kb. ugyanolyasmi) mégis nagyon jó élmény volt. Végig hülyéskedtük az egész túrát: felváltva kerestük az érdekes állatokat és ha valaki talált valamit, akkor együtt mentünk kiértékelni, felpezsdítettük az állatsimogató unalmas hétköznapját egy két csoportkép készítésével (összeterelni nem sikerült a kecskéket, de néhánnyal sikerült 6-7 ember + 1 kecske típusú fotókat készíteni.)... meg ilyenek. Pár kép alant.

Németországban mindenre odafigyelnek. A felirat a szennyeződések azonnali eltávolítására szólít fel, meg közli, hogy ezt az utat nem takarítja, vagy szórja fel a közterületfelügyelet, így nem lehet őket beperelni, ha valaki elcsúszik a jégen, vagy valami máson, de szerintem az erőlködő kutyát bemutató piktogramm mindent visz.

Frankfurt... felhőkarcolók nagy mennyiségben. Nagyon jó. Még videó is van itt alul, bár elég kicsi, a szobatársam csinálta.

Ez a legmagasabb Frankfurtban. 300m.

Ezt a Bugattit még Berilnben fotóztam egy igényesebb VW szalonban. Frankfurtban az utcán is volt, de olyan gyorsan elhúzott, hogy fénykép nem lett róla.

Mi persze metróval közlekedtünk. A frankfurti és a budapesti metró között az a különbség, hogy nem azért nehéz benne a tájékozódás, mert nincs jól kitáblázva.

Ez már az állatkerti séta egyik gyöngyszeme. Olyan gyorsan úsznak ezek a fókák, hogy ez a legjobb kép, amit sikerült róluk lőni. (Azok egyébként szerintem csak levegőbuborékok, de sok kutató más véleményen van. Az üveg nem ereszti át a szagokat, szóval a vita örökre eldöntetlen maradt.)

Itt a legelfogadhatóbb kecske-simogatós csoportkép. A lányok csinálták (ezért csak Márta látszik bal oldalon), a kecske, meg mindenáron menni akart, azért nem nézünk mind a kamerába.

Újabb csodás tábla... szerintem nem igényel magyarázatot. :)

 

A naplemente csodás fényviszonyai között hagyta el a vonatunk a várost a Majna hídján.

Ja, még valami. Most hétvégén lesz a falunkban, Reichelsheimban a Mesék és mondák hétvégéje. Ez a 15. alkalom, hogy így ősszel megrendezik ezt a kis ünnepséget. Különféle színielőadások, mesemondó verseny,  középkori kirakodóvásár, meg ilyesmik lesznek. Állítólag 20-50 ezer embert várunk a faluba, elég szkeptikus vagyok. Természetesen a közösség is részt vesz egy két standdal és mi is egész hétvégén dolgozunk. Nem fogjátok kitalálni, hogy mi lesz a feladatom. Mivel (sajnos) kiderült, hogy jól rajzolok, így én leszek az egyik, aki szombaton és vasárnap gyereksminkeket készít. :P Mindenféle állatarcokat fogok pingálni a gyerekeknek. Próbálok jó képet vágni ehhez a gáz feladathoz és felajánlom a szenvedéseimet.

Martha

Bemutatom az első női önkéntest, Martha-t. Ő egy kedves lány az egykori keleti területekről. A Chemnitz nevű nagyobb város környékéről származik, de rendkívül meg van sértődve, ha emlegetjük neki az NDK-t, mert ő bizony akkor még meg se volt, amikor annak vége lett.
Ami a "törzsi" hovatartozását illeti, ő egy vérbeli szász, vagy ahogy itt mondják (Vigyázat, fonetikusan írom!) "zexin".  Nem németül, hanem szászul beszél, így néha furcsa szavakat használ. Ilyenkor mindenki nevet, meg kérdezgeti, hogy "Mi van? Mit mondtál?" Márta (innentől már magyarul írom) meg csak kuncog, aztán fordítja saját magát... én meg általában elvesztem a beszélgetés fonalát.
Mártának különleges képességei is vannak. Mi csak "sächsische Kräfte"-nek (Szász képességek) hívjuk a jelenséget. Neki jobb szeme van mint másoknak... ott is meglátja, hogy valami ferde, ahol minden egyenes, meg minden férfinél erősebb, ha egy 8 kilós kalapácsot adunk a kezébe. Ez így elsőre furcsának hangozhat, de megfigyeléseken alapulnak a kijelentéseim.
Még az építőtábor alatt figyeltünk fel ezekre a képességekre, ezidő alatt ugyanis a lányok is a kertben dolgoztak velünk, nem pedig a konyhában. Történt pedig, hogy Márta egy kisebb csoport tagjaként egy hepehuás ágyást alakított egyenletes felszínűvé. Már minden késznek látszott, amikor Márta felhívta a figyelmet egy mélyedésre az ágyás közepén, amit csak ő látott. Mindenki azt mondta, hogy ott semmi nincs, de addig erősködött, hogy előhozták a vízimértéket és láss csodát, tényleg nem volt egyenes a talajfelszín. Ezután Márta szemének - és szászországban vásárolt szemüvegének - általános elismertsége lett. Ha valami szemmértékre nem egyértelmű, akkor hívjuk Mártát.
A másik képességre is az építőtábor alatt derült fény. Mi fiúk egy betonlépcsőt számoltunk fel, és kiderült, hogy a legalsó lépcsőfok alatt egy igencsak túlméretezett alap van. Egy 2-3 zsáknyi cement felhasználásával készült betontömb került elő, amit üggyel bajjal kifordítottunk a helyéről és megpróbáltuk kisebb darabokra zúzni. Volt egy 8 kilós hosszabb nyelű kalapács nálunk, azzal próbálkozunk. Sorban egymás után három férfi esett neki, én is köztük voltam. Teljes erőből, jó magasról ütöttük... csak hogy az erőviszonyokkal tisztában legyünk, az egik srác gyengébb, a másik erősebb nálam, de senki sem bírt a betonnal. Úgy nézett ki, hogy meg sem reped, csak porzott. A nagy kopácsolásra odajött Márta is, aki a közelben dolgozott és amikor már mindhárman ki voltunk egy kicsit fulladva bejelentette, hogy ő is megpróbálná. Jó heccnek tűnt, mivel Márta elég törékeny alkat. Odaadtuk hát neki a kalapácsot.
Márta a kalapács felemelésével is küzdött. 20-30 centinél nem is emelte magasabbra, mert nem volt biztos benne, hogy nem ejtené el. Azonban két három kis koppintás után megrepedt a beton. Mindenki nagy üdvrivalgásban tört ki, hogy Márta kipuhatolta a kő gyengéjét, de ő nem is törődött vele. Vérszemet kapott és egyre gyorsabban kezdte ütögetni a betondarabot, ami így először kettő, majd három nagyobb darabra esett szét. Ekkor elfáradt, visszaadta a kalapácsot és dicsőségesen elvonult a tett helyszínéről.

A rossz nyelvek szerint mi puhítottuk fel neki a követ, így sikerülhetett a már belül szétvált darabokat végleg szétverni a kis ütésekkel, de ez nem von le semmit Márta teljesítményéből. Eddig senki nem okozott nagyobb meglepetést, mint ő, a szász képességeivel.

Hálaadás

Múlt héten volt a terményekért való hálaadó ünnepség. Ez se mindennapi dolog itt. Említettem már, hogy az OJC közösség kizárólag adományokból tartja fenn magát. Nos, nem csak pénzadományok léteznek. Sok (főleg protestáns) egyházközséggel ápol jó kapcsolatot a közösség, és ezek közül néhány minden évben feljaánlja, hogy az ottani hálaadó ünnepségekre összegyűlt terményeket nekünk adják, ha elhozzuk. Az előbbiekben bemutatott Flo volt az egyik szerencsés, aki egy teljes napon keresztül furikázott a sváb falvak és városok templomai között, hogy összegyűjtse a felajánlott adományokat. Megtelt velük egy Citroen kisáruszállító, meg egy Volkswagen Transporter... aztán meg a kápolnánk. Gyakorlatilag éléskamrává alakítottuk; a fényképek sajnos nem adják vissza, hogy milyen rengeteg mindent halmoztunk a székekre, meg a földre a kápolna kicsike belterében.

A nagy pakolás után olyan szép hegyekben állt a kaja mindenhol, hogy még azok is örömmel mentek a kápolnába, akik máskor kicsit már unni szokták az oda való járkálást. Az egész közösség feljött a faluból, minden OJC-s család szinte teljes létszámmal és mindenki hozott magával ládákat, meg szatyrokat. Bezsúfoltuk magunkat a kápolnába a kaják közé és volt egy kis ünnepség. Imádkoztunk, hálát adtunk meg énekeltünk. Még magyarul is volt egy ének (egy kis rövid... Áldott az Úr, alleluja-t ismételgettük benne.), mivel a közösségnek van egy állandó tagja, aki magyar. Írisznek hívják, majd még írok róla, és vele együtt már ketten vagyunk magyarok, így a tiszteletünkre pár precre mindenki "megtanult" magyarul. Az "azúr" szó persze pillanatok alatt átvette a betűkben passzoló, eredeti szövegrészlet helyét, szóval mindenkinek tetszett  a nyelvünk.
Az ünnep végül egy vidám, szabályozott fosztogatásba torkollt. Mindenki azt vitt haza, amit akart. Családonként egy láda az illő, így mi is lakóközösségenként egy ládát vihettünk, tehát nekünk a fiúknak is egy ládánk volt... eredetileg, de amikor láttuk, hogy micsoda cselekkel él egy-egy család, már nem fogtuk vissza magunkat. Összecsukható ládák kerültek elő a semmiből, zörögtek a szatyrok a szorgos asszonykezekben, a gyerekek, meg a lábak alatt kúszva közelítették meg a szüleik által kiszemelt termékekeket... és mindez olyan jó hangulatban. Nem volt még csak szikrája sem az idegeskedésnek, vagy a javakért való versengésnek. Mindenki örült, hogy kaptunk valamit, megtett mindet, hogy jusson is neki belőle, de nem volt senki kétségbeesve, ha az orra elől emelték el az utolsó nagyüveges nutellát, vagy ilyesmi. Nagy, békés, zsákmányszerző akció volt.
Mi fiúk vélgül összesen három ládányira való kaját raboltunk össze, át kellett rendezni a szekrényeket a lakóközösségben, hogy elférjen a szajré, de valami csoda folytán valahogy mindenkinek több jutott, mint amennyire eredetileg számított. Néhány családnál észrevettük, hogy mikor már ők is a többedik kosarat pakolták tele, akkor nézgelődtek, hogy tényleg másoknak is jutott-e elég, és meglepődtek, mert megmaradt egy csomó minden. A kápolnát másnap még külön ki kellett pakolnunk, mert tényleg sok volt a maradék. Ezek a megmaradt termények a vár konyhájának raktáraiban landoltak, így nagyjából sejtjük, hogy a következő hónapban milyen kaják lesznek majd ebédre... és elégedettek vagyunk.

Florian

Kissé elakadtam a társaim bemutatásával, de most folytatom. Egyenlőre csak egy személy bemutatását teszem közzé... a következő is készen van már, de még cenzúráztatnom kell az illetővel. :)
Florian az utolsó a fiúk közül, akiről még nem írtam. Őt tartom a legmegbízhatóbbnak a társaim közül. Higgadt, nehéz felidegesíteni. Rendkívüli, ahogy odafigyel a másikra, igazán segítőkész. Marburg mellett lakik a családja. A szülei még az egykori NDK-ból költöztek oda a rendszerváltás után, így ő már ott született, de néha mondja, hogy igazából ő is keletnémet. Valamelyik hétvégén, amikor lesz idő utazni, mindenképpen meg fogom látogatni vele az otthonát, mert megígérte, hogy megmutatja Szent Erzsébet sírját Marburgban.
Mérnöki pályára készül, ezen belül szeretne informatikával foglalkozni. Figyelemre méltó, ahogy itt megy a továbbtanulás. Errefelé elég magasak a tandíjak, így van, hogy nehézkes belevágni egy-egy fősuliba, vagy egyetembe. Flo se szeretne drága csekkeket befizetni, így ő egy alternatív megoldást választott: cégeknél felvételizik. Vannak ugyanis mindenféle cégek, amik kapcsolatban állnak bizonyos egyetemekkel, meg szponzorálják is őket, és cserébe jó szakembereket kapnak. Ezeken a cégeken keresztül is lehet jelenkezni azokba a sulikba, amikkel kapcsolatban állnak, így pl. Flo is egy informatikai vállalatnál volt felvételizni. Ha jó az eredménye, akkor a vállalat felveszi a jövendőbeli dolgozói közé és elküldi az általa favorizált egyetemre tanulni, meg fizeti a tandíját is. Korábbról már tudtam, hogy itt nyugaton szorosabb az együttműködés a felsőoktatás, meg a munkaadó vállalatok között, de azért azt nem gondoltam volna, hogy még az egyetemi felvételit is a "gyárban" kell megírni.

Flo egyébként elég vallásos. Hétvégente korán reggel kocsiba ül és felkeresi a környék egyik gyülekezetét, hogy ott vegyen rész az istentiszteleten. A többiek azért nem ilyen buzgók... délutáni istentiszteletek meg nemigen vannak vasárnap errefelé. Flo már nálam is érdeklődött, hogy mikor lenne alkalmas, hogy eljöjjön egy katolikus misére. Már hívtam többször is, de eddig még mindig közbejött valami.

Eber

Berlin mellett voltam a hétvégén, Eberswaldéban. Itt lakik Martin, a német barátom a családjával.: a feleségével Brittával és a kislányukkal, Rékával.
A településnév: Eberswalde egy szóösszetétel. Jelentése: hím vaddiszók erdeje. Sokat sétáltunk a hétvégén Kandisznókerdején és tényleg egy nagy erdő határolja egyik oldalról a várost. Itt ott bele is nyúlik a városba ez a nagy erdőség, de szerencsére vaddisznók nemigen járnak már benne.
Tényleg nagy szerencse ez, leginkább Réka miatt. Ő ugyanis az erdőbe jár óvodába. Nem, nem úgy ahogy mindenki elsőre gondolná... szóval nem az erdőben van az óvodaépület. Réka egy vándor-csoportba jár az oviba, ami azt jelenti, hogy a délelőttöt az erdőben töltik. Tegnap reggel, mielőtt eljöttem volna tőlük, Martinnal együtt vittük Rékát az "oviba". Kimentünk a város szélére, besétáltunk az erdőbe egy túristaösvényen és egy kis tisztáson már ott volt a többi gyerek az óvónénivel, meg a segítőjével (nem dadus, mert férfi volt... valami óvóbácsigyakornok). Kicsit sokkolt ahogy otthagytuk a kislányt, meg a többi gyereket. Nekem valahogy az öszönös érzésem az volt, hogy a vadállatok martalékává fognak válni, ha véletlen messzebb kószálnak a csoporttól, de Martin szerint már megszokták az erdőt, tudják hogyan kell benne mozogni, tudják, hogy fontos együttmaradni... ilyenek. Egész délelőtt játszanak, meg tanulgatnak az erdőben az óvónénivel, függetlenül attól, hogy épp kánikula, záporeső, tornádó, vagy méteres hó van; mindig kimennek. Az erdőben reggeliznek aztán délben besétálnak az oviba és megebédelnek, délután meg a néhány gyerek még a óvodaépületben marad, a többiek pedig hazamennek, mert már otthon vannak a szüleik. Réka is hazajárós, így ő gyakorlatilag csak az erdőbe jár oviba.
Nagy divat ez most Németországban. Mikor ma itt a várban elmeséltem ezt a dolgot, mondták, hogy itt Reichelsheimban is van egy ilyen vándor ovis csoport és lehet, hogy jövőre a kis Aaron is ilyen oviba fog járni, azzal a különbséggel, hogy az itteni csoport az erdőben ebédel és sziesztázik, tehát sose mennek az óvodaépület közelébe, még télen sem. Ez elképesztő, de állítólag jó, mert nem kerítéssel körbevett, mesterésges közegben vannak a gyerekek, hanem a természetben. Biztos az állatok is örülnek... főleg a ragadozók.

ICE

Rendkívül sok oldaláról ismerhettem meg az elmúlt héten a német gyorsvasúthálózaton közlekedő vonatot, az ICE-t. A régebbi (első kép) és az újabb (második kép) változattal is mentem, amikor a hétvégén Berlin közelébe utaztam, átszelve Németországot.
Mentünk 200-al (a harmadik kép bizonyítja), sajnos csak ennyivel mehettünk a pálya állapota miatt. Más vonalakon viszi a háromszázat is az újabb fajta.
Belülről végigvizsgálgathattam az egészet, nagyon szép, nagyon luxus. Még az étkezőkocsiba is majdnem beültünk a szobatársammal (Visszafelé együtt utaztam Wanjával, mert ő meg pont Berlinben töltötte a hétvégét.), egy dolog tartott vissza: a pénz. Nem mintha nem lett volna nálam elég, csak vissza kellett fogjam magam.
...Merthogy azt is kipóbálhattam az ICE-n, hogy milyen amikor megbüntetik az embert a német szupervonaton a német szuperkalauzok. A jegyem egyik felét itthonhagytam, amivel a vonaton szembesültem, így odafelé és visszafelé is kaptam egy büntetőcsekket.
Meg kell mondjam elég intelligensen büntetnek. Szinte megtisztelő a modor, ahogy a kalauzok a hozzám hasonló, megtévedt utassal bánnak. Egyáltalán nem lettem ideges, sőt még élveztem is, hogy milyen kíváncsiak a magyar igazolványaimra, meg milyen kedvesek. Hamar kiderült, hogy ha 14 napon belül bemutatom a teljes jegyet az egyik jegyirodában, akkor nem is kell majd kifizessem az egyébként egészen kegyetlen büntetést. Egyszóval úgy néz ki, hogy megúsztam. Jövő hétfőn tudok elmenni a jegyirodába... mindenesetre egy időre elment a kedvem a költekezéstől.
Ha valaki szereti a vasutat, jöjjön el egyszer Németországba. Itt is késik a vonat -  a szupervonatom valami bombariadó miatt nagyot került és egy órát késett az odaúton - de ha nincs sürgős dolga az embernek még jó is, hogy tovább tart az utazás, mert annyira jók ezek a vonatok.

utazok

Egy kicsit keményebb héten vagyunk most túl. A közösség éves lelkigyakorlatos hete volt ez, amikor az OJC közösség tagjai a közösség központi épületében (ami nem a vár, ahol mi lakunk) vettek részt előadásokon, meg közös imákon... mi meg itt fenn a várban főztünk nekik, meg mosogattunk utánuk a szokásos munkák mellett. Azért nem haltunk bele, pláne, hogy ilyenkor jobbak a kaják is.
Természetesen nem lenne igazság a világon, ha nem honorálnák nekünk a puszmunkát, szóval ez a hétvége most hosszabb lesz, mint az eddigiek. Kedd délelőttig tart és mindenki oda mehet, ahová akar. A legtöbben haza mennek (megtehetik, mert nem laknak messze) én viszont úgy határoztam, hogy látogatóba megyek egy német barátomhoz, Martinhoz. (Őt még Gödöllőn, az egyetemi évek alatt ismertem meg; cserediákként volt velünk egy ideig.)
Persze ehhez a látogatáshoz is kell gondviselés: Martin Berlin mellett lakik, én meg ugye Frankfurthoz közel. Akárhogy is vesszük ez jópárszáz kilóméter és a tömegközlekedést itt nem mérik olcsón. Mit ad Isten, pont most volt a német újraegyesítés 20. évfolrdulója és ennek alkalmából a német vasút nagy akciót hirdetett: október 2-án és 3-án (múlt hétvégén, az évforduló napjain) bármely távolságra, bármilyen vonattal (az itteni HÉV-től ICE-ig bármire) 20 Euróért lehetett elővtelben jegyet váltani.
Elsején éjfélkor be is ültünk a számítógépek elé és kb. 40 millió sorstársunkkal együtt megrohamoztuk a Deutsche Bahn weboldalát. Hajnali 2-re megvolt a jegyem oda vissza. Igaz a pénteki indulást lekéstem, mert azok a jegyek kb. 2 másodperc alatt elfogytak, de szombat reggel nekivághatok a Frankfurt-Berlin távnak az ICE-vel (InterCityExpress - német nagysebességű vonat) 20 Euróért. (Ez kb. a normál ár ötöde, vagy még kevesebb.)
Igazán jó, hogy annak idején egyesítették a két Németországot! :) És erre mi magyarok is büszkék lehetünk. Annak idején ugye megnyitottuk az osztrák-magyar határt a keletnémetek előtt (Páneurópai Piknik), és ez jócskán közrejátszott abban, hogy egyesüljön a két egykori Németország. Itt a közösségben a magyar határnyitásra emlékezve külön megünnepeltek engem is. Koccintottunk, himnuszt  énekeltünk, német-magyar barátság... elképesztő volt. Ez az, amikor a történelem megajándékozza az utókort.

zenehallgatás

Már az ismerkedő hét alatt közölték velünk, hogy munka közben nem szabad zenét hallgatni. Mindenféle biztonsági okai vannak ennek: eltereli a figyelmet, gyengíti a koncentrációt, ha túl hangos, vagy fülbedugós, akkor a gépek, ill. szerszámok közeledtét, vagy mások figyelmeztetéseit nem hallja az ember, így veszélyes helyzetek alakulhatnak ki. Végül is logikus.
Persze vannak olyan munkák, ahol az ember nem nagyon kerülhet veszélyes szituációba. Pl. minden pénteken takarítónap van. Ilyenkor az egész udvaron össze kell söpörni, meg gereblyézni, meg a szerszámoskamrát kell rendberakni... két férfiember pedig a házban dolgozik; mindig a lakrészeket összekötő lépcsőházat kell kitakarítsa. Ez egy nagy, vörös kőből készült csigalépcsőt tartalmaz, ami a pincétől a padlásig vezet, összesen 70-valahány lépcsőfok. Nos, a lépcső takarítása közben, igazán kicsi az esélye, hogy valaki bajba kerüljön a zene miatt, így Wanjával, a szobatársammal úgy döntöttünk, hogy miért is ne. Ő is, én is bedugtuk a fülünket és úgy takarítottunk; ő porszívózott, én meg utána feltöröltem. Pincével együtt öt szinten kell végigmenni, így törvényszerű, hogy a porszívót időnként át kell dugni egyik konnektorból a másikba. Wanja is így haladt a munkával.
A földszinthez közeledve hirtelen nagy kiabálásra, meg nevetésre lettem figyelmes. Kiveszem a zenét a fülemből és akkor hallom, hogy Heidi, Klausnak, a tiszteletesnek a felesége (Ők a házban lakó két házaspár egyike, akiknek már nagyobb gyerekeik vannak.) Wanja nevét kiáltozza és kacag, Wanja meg csak énekel a fülében szóló zenével (irtó hamisan) és húzogatja a porszívót. Valami furcsa volt ebben az egész helyzetben, ugyan mi zavarja már ennyire Heidit...  aztán ahogy Wanja is észrevette, hogy neki szól, és levette a fejhallgatót minden kiderült. Egyikőnk sem figyelt fel rá a zenehallgatás közben, hogy a porszívó nem volt bekapcsolva. Áthúzta a zsinórt, bedugta a konnektorba, majd felvette a csövet és elkezdte húzgálni, de a motor nem ment.
Most a fél ház, tehát a nők Wanján röhögnek, mi meg kicsit szidjuk, mert bebizonyította, hogy nem csak a veszélyek, hanem a hatékonyság miatt sem szabad zenét hallgatni.

A sasok

Bazinagy sasok jártak errefelé a napokban. Hatan heten vannak, ma már sajnos nem láttam őket, de tegnap még itt vijjogtak. Jól megtermett példányok és itt kergetik meg csalogatják egymást a levegőben a vár körül. Jól meg lehetett őket figyelni, mert baromi hangosak voltak és a lakásunkkal egy magasságban röpködtek, kicsit távolabb, ahol a hegy lejtői felett már elég tér volt nekik.
Egyik reggel felébresztettek a hangjukkal, mert egészen közel jöttek a házhoz. A falhoz közel lévő fákon ült közülük vagy kettő. Van két nyulunk, szerintem őket akarták valahogy megkaparintani, de ketrecben vannak, szóval max rájukkiabálni tudtak. Azoknak meg se kottyant. (... a múlt héten kátránylapokkal szigetelték felettük a féltetőt, gázláng, meg minden bejátszott, a nyulak meg a hasukon heverésztek a ketrecben, szóval bírják a stresszt.)
Tegnap Aaron - a két éves kissrác, akiről már írtam, és akiről a fotót biztonsági okokból eltávolítottam - egyedül kimászkált a kertbe. Nagyon évezi, ahogy dolgozunk a talicskákkal, meg a lapátokkal és a rostákkal, szóval most is jött oda hozzánk, anyut valahol hátrahagyva, hogy velünk csinálhassa... van kis talicska, minden. Ahogy közeledik odaszól az egyik munkás nekem (mert hozzám volt Aaron a legközelebb), hogy jobb lesz, ha odafigyelek a kiscsávóra, mert a sasok még itt vannak a ház körül. Gumicsizma, meg ilyen sárga, nyakig érő gumigatya volt rajta hózentróglival, hogy ne legyen vizes kis lába a fűben... megnéztem volna, ahogy a sasok megcsípik a hózentróglit és elviszsik egy körre Aaront a ház körül.

Építőtábor

Ezen a héten építőtábor van itt a várban. Ez azt jelenti, hogy rajtunk, önkénteseken kívül még néhány ember eljön ide Reichelsheimba segíteni egy hétre és így nagyobb munkálatok is megvalósíthatóak, mert több ember vethető be. Ezek az emberek jelentkeznek az építőtáborra, kapnak egy hétig kaját meg szállást, meg vannak számukra esti programok (beszélgetés, társasjátékest, csapatépítő tréning...) Most kb. 10-en dolgoztak velünk a héten. A szabadidejükből áldoznak, hogy jó környezetben ellegyenek itt velünk, ismerkedjenek egymással, meg a közösség tagjaival, meg létrehozzanak valamit a puszta erejük bevetésével.
És amik létrejöttek: egy korábban hepehupás, lejtős és jó nagy terület kiegyenesedett a várfal tövében, megszűnt egy két kisebb faldarab, ami útban volt, és született egy gigantikus homokozó. Ja. Elég érdekes... azért kellett, hogy akik részt vesznek a várban tartott csapatépítő tréningeken (a múltkor pl. egy iskola tanári kara volt itt ilyen tréningen, máskor meg érettségiző osztályok jönnek, vagy egy iroda alkalmazottai.) távozásuk előtt hagyhassanak maguk után valamilyen nyomot, megörökíthessék az élményeiket... homokból. Ilyen egész speckó homokot rendeltek, ami jól alakítható, de nem tudom, hogy tetszeni fog-e a nagyérdeműnek ez az ötlet... mindegy ők tudják.

Szentmise

Most már minden hétvégén el tudok menni Szentmisére. Tegnap is voltam. Mesélek erről is egy kicsit, hogy tudjátok milyen itt a világ.
A templom kívülről úgy néz ki, mintha fekete fehér építőkockákat dobáltak volna össze. Valami modern izé... a falu két evangélikus temploma két kis ékszerdoboz, az egyik pl. még gótikus stílusban felépített részekkel is rendelkezik (a torony két alsó szintje), de a katolikust én csak atomerőműnek hívogatom; egyszerűen úgy néz ki. Kívülről még el is menne, de a belseje... a külsejéről esetleg teszek majd fel képet, bár nem tudom mennyire lehet lefényképezni, mert nagyon megbújik a növényzetben (nyilván a falubeliek is inkább takargatnák már), de a belsőről biztos nem lesz kép. Az nem a magyar barokk templombelsőkön eddződött szemeknek való. Leírhatatlanul ronda. A tabernákulumot valami fémből önthették, két nyers betonfal közé van befüggesztve, és úgy néz ki, mint egy teherautó motorja és kerékfelfüggesztése egybeheggesztve. Az oltár nem mozdítható, természetesen szembemiséző, egy óriási márványdarab, annyira nem csúnya, de felette van egy bődületes világító-szerkezet. Olyasmi hatása van, mint amikor a régi kocsi-, meg szekér-kerekeket csillárrá alakítják a  kocsmákban, csak sokkal nagyobb és sokkal rondább. Ez is ugyanabból az idétlen öntött fémből van és mindenféle felismerhetetlen szimbólumok vannak rajta. Annyit már megértettem, hogy a középen a szerkezet csúcsán egy óriási fémbirka áll, de azt is alig lehet feilsmerni.... elég erről ennyi.
A liturgia érdekes. Már négyszer voltam vasárnapi misén, de az ordináriumot (az Uram irgalmazz, a Dicsőség, a Szent vagy és az Isten báránya kezdetű énekeket értem ezalatt, amiknek úgy általában el kellene hangozni egy vasárnapi misén) még csak most hallottam először, úgy örültem neki, majdnem sírtam! :) Eddig népénekek voltak helyette, mindeféle bárgyú szövegekkel.
Arról, hogy hogyan énekel az atya a brutális méretű hallókészülékével, inkább nem ejtenék szót, de amúgy tisztességesen készül a prédikációkra, meg kedvesnek tűnik. Bár amikor tegnap meggyóntam nála, meg megpróbáltam bemutatkozni, annyira nem volt oda meg vissza tőle, hogy magyar papnövendék vagyok. Majd lehet, hogy mekérdezem, hogy beállhatok-e ministrálni, csak előbb meg kell figyelnem, hogy a többiek hogyan csinálják, mert elég bonyolult... sokat mászkálnak mindenféle kacifántos útvonalakon, hogy ellássák a szolgálatot.
Szóval ilyesféle tényezők kísérik itt a katolikus szentmiséket.
Tolkientől származik a gondolat, hogy ha egy Szentmisén valóban Jézussal akarsz találkozni, akkor menj egy olyan templomba, ami nem szép, ahol a hívek beszélgetnek a mise alatt és seki sem énekel, meg ahol a pap félrebeszél. Akkor ott már tényleg nem marad más a miséből, mint Krisztus. - Önkénytelenül is eszembe ötlött ez a gondolat, de hála Istennek azért ebben a közösségben még nem ilyenek a körülmények, meg igazából papnövendékként kissé zokon is veszem a neves író véleméynét, be kell valljam azonban, hogy megtapasztaltam a világegyház csodáját; azt, hogy bárhol a világon elmehetsz egy katolikus misére és otthon vagy.

vendég

Ja igen. a miheztartás végett írom ezt le. Szóval nagy szerencse, hogy kikerülhettem ide erre az évre. Nem gondoltam volna, hogy az agyonbürokratizált Németországban is sikerülhet ilyesmit keresztülvinni.
Az önkéntesség hivatalos korhatára 26 év, én pedig 28 vagyok... tulajdonképpen így kerestem önkéntes helyet Németországan és elképesztő, hogy sikerült. Ez a szervezet, ahol vagyok elég rugalmas... és Németországabn a rugalmasság abból áll, hogy addig bújják a szabályozást, amíg nem találnak egy olyan hivatalos kategóriát, amibe beleférek. Hivatalosan így lettem vendég. Hosszabb időre vendégként tartózkodom Reichelsheimban, a közösségben. Részt veszek minden tevékenységükben, biztosítják számomra a hétköznapi életvitel minimális kereteit, és minden ehhez szükséges papírt elintéztek. A tevékenységem, meg az életvitelem alapján tulajdonképpen nem különbözöm a többi önkéntestől, de hivatalosan csak vendég vagyok. Erre varrjatok gombot.
Szóval úgy néz ki, hogy ez már így is életem leghoszabb vendégsége, és még 11 hónapig tart.

ohne Risikoaktivität

Már említém, hogy a betegbiztosításomban az áll, hogy nem végzek kockázatos tevékenységet. Nos, poénból tényleg megkérdeztem a munkavezetőmet, Robertet, hogy hogy is van ez, és ő azt mondta, hogy igazság szerint itt semmi sem minősül kockázatosnak. Hát kiderült, hogy ez a Robert (akinek a két kisgyerekéről már írtam) igen laza csávó a kockázatok megítélése tekintetében.

Csütörtökön az volt a délelőtti Arbeit, hogy az egyik várfal tövében meggyűlt földet elhordjuk. Kezdi ott Robert magyarázni, hogy ne másszunk rá a földkupacra, hanem óvatosan oldalról bontogassuk a csákánnyal, meg az ásókkal, meg mindig csak egy kicsit haladjunk előre, ugyanis tavaly már dolgoztak ezen a területen és több gránátot, meg lövedéket is találtak. :) Mindenki felröhögött, azt hittük poén... de nem. Még azt is elmagyarázta, hogy ha tényleg előkerül valami komolyabb muníció, akkor mit csináljunk vele, hogyan érjün, vagy ne érjünk hozzá, kinek szóljunk... stb. Pfff. Ez aztán a kockázatmentes tevékenység. :) És tényleg: a munkakezdés után fél órával meg is lett az első pirotechnikai eszköz. Egy patronos játékpuska kis műanyag patrongyűrűje fordult ki a földből. Nem kell ecsetelnem, micsoda precizitással helyeztük el a lőszergyűjtő vödörbe a "veszélyes" zsákmányt. Aztán később tényleg találtunk komoly dolgokat is: előkerült néhány puskához való lövedék, meg egy két szanaszét rozsdásodott füstgránát. Még nem fejeztük be a munkát, a föld nagyobb része még ott van... biztos találunk még ezt azt. És bár havonta hallottam eddig is a hírekben, hol, mekkora világháborús bombát találtak, meg hány embert telepítettek ki, aztán meg vissza, miután nem robbant fel semmi, azért a betegbiztosítóm nem biztos kockázatmentesnek minősítené ezt a feladatot.

Tobias

Tobi, a következő delikvens, akit bemutatatok, már a második évét tölti itt önkéntesként. A tavalyi év februárjában kérdezték meg, hogy akar-e maradni, és ő úgy döntöt, hogy marad. Szereti az itteni munkát, meg az embereket, meg kertészeti irányban akar továbbatnulni, és ehhez igen jó gyakorlat már előre ez az önkéntes év; később a fősulin be is számítják.

Egy hátránya van annak hogy maradt: Christinának hívják. Hogyismondjam... az itteni önkéntesség egyik fontos feltétele, hogy aki itt akar tölteni egy évet, annak nem szabad szerelmi kapcsolat kiépítésébe kezdeni. De tényleg nem. Tobi szegény a tavalyi döntése után nem sokkal szerelmesedett meg, így most másfél év várakozásra van ítélve. Elképesztő kemény gyerek, nagyon határozottan és nyilítan kezeli ezt a témát. Elképesztő.

Egyébként múlt héten ünnepeltük idén másodszor Tobi szülinapját.  Az első ünneplés akkor volt, amikor júliusban itt voltam ismerkedni. Akkor még az előző évfolyammal ment a szülinapozás. Most az újakkal is meg kellett ünnepelni Tobit, mert a szülinapja pont az augusztusi nyáriszünetbe esik. Ebben a közösségben egy sarkallatos pont a születésnap. Mindenkiét szertartásosan megüljük. A születésnap reggelén különleges ünnepi reggeli van, mindenféle rituálékkal (itt pl. nem fülhúzogatás van, hanem az ünnepelt beleül egy székbe és annyiszor fel kell emelni, ahányadik évét tölti.), a szülinapos állítja össze a déli menüt is, (Tobinak hála, csütörtökön nagyon jó kaja volt) és este van a "születésnapi mese". Mindenkinek másfél órában, képekkel, meg mindenfélével aláfestve el kell mesélnie, hogy hogyan lett belőle az az ember, aki... egészen a kisgyermekkortól. Szóval ezért van idén két szülinapja Tobinak, hogy mindenki végighallgathassa az élettörténetét. Komoly dolog ez, mert itt mindenről szó van, nem csak a szép dolgokról. Csak az jöhet el, aki a szűk közösséghez tartozik, vagy akit Tobi még meghív, és senki más. (Pl. amikor nyáron itt voltam, akkor, csupán vendégként én sem nézhettem meg Tobi szülinapi meséjét.)

Manuel

Ma is van egy kis időm írni, szóval bemutatom Manuelt. Karlsruhéból származik, ami itt van nem messze, valami 80 km lehet, közel a francia határhoz. Amikor először láttam kicsit meglepődtem, és nem csak a haja miatt. Kizárólag fekete ruhákat hord, és az első nap egy földig érő fekete bőrkabátban jelent meg... a gimnázium óta nem láttam ilyen szerzetet. Természetesen a kinézetéhez illő zenéket hallgat, de mindezektől függetlenül nagyon jól ki lehet vele jönnni. Ő volt az egyik "szerencsés", aki egy hétig a tegnap említett gyökérrel foglalatoskodhatott. De ma már együtt dolgoztunk. Munka közben jót lehet vele beszélgetni és sokat segít, mert mindig kijavít, ha valamit rosszul mondok. (Egyébként sok dolga van, mert mindig rosszul mondok valamit, amikor mondok valamit... :) néha már kezd nagyon idegesíteni.)

Manunak nagyon jó érzéke van még a bődüléshez is. Amikor valami megbeszélés van és nem ért valamit, önkénytelenül elbődül. Egy ilyen mély "Höööö?" kérdőhangot ad ki. Elképesztő jókat szoktunk ezen röhögni.

munka

Ma egész nap sódert, terméskövet, meg tüzifát talicskáztam. Délután azért már nehezemre esett, de megérte kifáradni, mert nagy eredményeket értünk el. Megszüntettünk egy utálatos sóderkupacot (holnap vagy holnapután hozzák a következőt, de akkor is...), felszámoltunk egy förtelmes terméskőrakást, meg telepakoltuk a fáskamrát, és a hab a tortán a "gyökér" volt.
Majd teszek fel róla képeket, meg készült videó is... szóval két srác a csapatból (Tobias és Manuel) már több mint egy hete folyamatosan azon dolgoztak, hogy egy tavaly kivágott hatalmas gesztenyefa tönkjét kiszedjék a földből. Ma végre sikerült teljesen körbe- meg aláásniuk, kikerülve a telefonkábelt, meg a szennyvízcsövet, meg kb. fél tonna követ kitermelve a talajból, és hosszú napok türelmetlen várakozása után, végre megmozdult... traktor segítségével, ugyanis mi, a hat srác, meg a két munkavezető (tehát nyolc férfi) nem igazán tudtuk megmozdítani. A traktornak van hátul egy kis emelgethető platója, ezt a trakrotvezető szépen leeresztette a földig, és arra próbáltuk rábillenteni ezt az apróságot. Kb. fél óra leforgása alatt sikerült is, de az öreg traktor nem tudta felemelni a platót a fatönkkel, így aztán visszabillentettük a földre. A vége az lett, hogy a traktor elhúzta a földön a szörnyeteget.
Igazi kis terápiás munkanap volt ez minden résztvevő számára.

Julian

Ő Julian. Közülünk a legfiatalabb, még csak 18, de kinéz kb. 14-nek. Ő az, aki Afrikában nőtt fel. Nevezetesen Maliban, annak is a fővárosában Bamakóban. 4 éves volt, amikor a szülei, mint misszionáriusok kiköltöztek Afrikába. Angolul, franciául, németül, meg az egyik ottani nyelven beszél folyékonyan.
Most költözik haza Afrikából. A családja még marad, de ő már Németorsztágban szeretne továbbtanulni, meg a hátralévő életét is itt képzeli el.
Már nagyon várja a telet. Látott már havat, mert azért haza-haza jöttek Németországba, de saját bevallása szerint még nem hógolyózott eleget.
Egy sztori Afrikából: Egyszer elmentek az apjával, meg a hugával kirándulni a szavannára... persze kocsival. :( Az apja nekiállt elefántot fényképezni, de csak későn vette észre, hogy a nőstény, akit fotóz egy kiselefántot őrizget és ideges. Az anyaelefánt nekik rontott és üldözőbe vette a kocsit. Julian és a huga a kocsi paltóján (ilyen pickup kialakítású volt) ültek és nézték ahogy a dühös elefánttehén egyre közeledik. Az út, amin a kocsi ment kanyargós volt, az elefánt azonban futott árkon bokron keresztül utánuk, lazán levágta a kanyarokat, így lépést tudott velük tartani. Az ormányával erőteljesen hadonászott, néha be is ért a paltóra, de aztán elfáradt, az út meg kiegyenesedett, szóval végül olcsón megúszták a kalandolt. Julian pedig röhögve meséli mindezt, meg magyarázza, hogy milyen vicces, amikor az elefánt lengeti az egyenesre kinyújtott otrmányát. :) Kész.
Egyébként evett már saját maga által fogott, tűzön sütött denevért, meg ilyen fakéreg alatti hernyókat, amiket utána a forró homokban sütött meg... szóval neki nem nagy kunszt az itteni kaja.
Afrikában egyébként megközelítőleg az itteni életszínvonalon él a családja

Wanja

Ő Wanja. A szobatársam. Az első képen munka közben látható... éppen dohányzik. A második kép tegnap este készült a szobánkban, amikor egy horrorfilmet nézett a laptopján és közben passziánszozott is.
Északnémet. Kielből származik. Élsportoló, a német floorball (ez olyan mint a jéghoki, csak szárazföldön) ifi válogatottban, vagy hol játszott, de már nem álmodik karrierről... abbahagyta.
Elég nagy tempóban éli az életét, aztán meg csodálkozik, hogy fáradt, meg nincs kedve dolgozni. Jókat szoktam röhögni ezeken magamban... majd megszokja az itteni napirendet. Olyan életművész fajta.
Rendes srác, jól elvagyunk, ő kicsit rumlis, én meg fázós, szóval nem nyitunk éjszakára ablakot, de ezeken kívül nagyon nem idegesítjük egymást. Munka közben is sokszor egymás mellé vagyunk beosztva. Olyankor jól el lehet vele beszélgetni, ha épp nem énekel.
Érdekes még vele kapcsolatban, hogy a családjával egy olyan életközösségben élnek, ahol valami 60-an laknak együtt 5 nagy házban, több család meg egyedülálló... és teljes vagyonközösségben élnek. Mindenüket beadják a közösbe. Magyarázta, hogy hogy megy ez. Közösbe vásárolnak be, meg igazából nincs saját pénze vagy kocsija senkinek. Pl. a laptopjára a közös kasszából kért pénz és majd ha már nem lesz rá szüksége, akkor odaadja valaki másnak az otthoni közösségben, vagy eladja és az árát visszaadja a kasszába, vagy beleforgatja valami másba, amire szüksége van. Mivel már ebbe a közösségbe született, tehát a szülei döntöttek, nem ő, ezért megkéredeztem, hogy ha majd ő is családot alapít, akkor élne-e ilyen közösségben, és azt mondta, hogy nem is képzelte még el máshogy.

munkatársak 2

Nos. A követekezö (bocs, de most egy kölcsöngépnél ülök, amin nem akarom az ékezeteket piszkálni, szóval nem lesz mind a helyén.)... tehát a követketö képen a lakóközösség nappalija látható, ahol enni is szoktunk, és az asztalnál ülnek a társaim. A lány elöl Hanna, aki egy vendég, ö csak 1 hétig van itt, és minden nap más-más hívja meg enni... tegnap mi kerültünk sorra... szóval ö csak úgy ott van. De a többiek már mi vagyunk. Bal felöl jobbra haladva az asztal körül Hanna mögül kukucskál ki Julian, mellette Wanja, a szobatársam ül, töle jobbra Tobias, aki már a második önkéntes évét tölti itt. A hosszú szöke hajú srác Manuel, legelöl pedig Florian ül. Velem együtt ök alkoltják a férfi lakóközösséget, vagyiks a Männer WG-t, ahogy itt mondja mindenki.
Közülük elsöként talán Wanját mutatnám be, de lemerült az aksi, szóval majd a következö bejegyzésben.

munkatársak

Lassan fokozatosan igyekszem bemutatni az embereket is, akikkel együtt élek. Ma pl. Aaronnal és Arnilukával dolgoztam "együtt". Ők a Walther család gyerekei. Aaron 2 éves lesz most szombaton, Arniluka pedig már 4. Ők szórakoztatják a kastély lakóit és vendégeit.

Tegnap délután megint földet talcskáztam és Aaron is segített. Még nem beszél folyékonyan, de egy két embert már meg tud szólítani a nevén, a többi mondanivalóját pedig egy szóban szokta összefoglalni. Ez a szó a "runter" (magyarul: le). Szóval ahogy lapátolok, odatolja a kis talicskáját a lapát alá, és mutogat, meg mondogatja, hogy "runter, runter", ami ebben az esteben azt jelentette, hogy a következő lapát földet márpedig az ő talicskájába kell tennem. OK. Az én talicskám is pont tele volt már, szóval raktam egy két lapát földet az övébe, aztán mondtam neki, hogy jöjjön velem kiborítani a földet a tárolóba. Erre elémkormányozza a kis talicskát, hogy most ő fogja nekem mutatni az utat. (Itt kezdtem el pukkadozni a röhögéstől.) Tudta, hol a tároló, de azért hátra-hátra nézett, hogy jófelé megy-e, aztán mikor odaértünk, megállt a földkupac szélén, hogy oda szeretné borítani. Bólintottam, hogy ott jó, és erre pontosan ugyanazokkal a mozdulatokkal, ahogy az apja (Robertnek hívják és ő az egyik munkavezető.) szokta, precízen kiborította a talicskát. Ez a gyerek szeintem a talicskával született, mert amikor vége lett a munkaidőnek, és nem volt már mit lapátolni, teljesen kétségbeesett. Aztán még ma is "segített" nekünk a munkában, hol homokot, hol köveket, hol földet kívánt szállítani... elképesztő.

A nővére Arniluka se semmi. Most olyan korszakában él, hogy hol a macska, hol a hercegnő szerepét tölti be. Mindig szól, hogy épp most melyik állapotban van, és akkor ennek megfelelően illik hozzáálni. Teljesen készek ezek a gyerekek.

röviden

A mai ebéd híg krumplifőzelék volt magában, minden nélkül, és a desszert tejberizs volt hozzá. Egész délelőtt földet lapátoltunk, meg egész délután is azt fogunk. Vicces. A németek azt mondták, hogy ez náluk normális.

Itt tényleg vannak olyan nők, akiket Ursulának hívnak. :D Annyi hülye német női név van, hogy hihetetlen.

A múlt hétvégén volt egy kötetlen beszélgetés a családokkal, meg a dolgozókkal és ott hanzott el a következő:
"Ha Isten meg akarja számolni az embereket, akkor az nem úgy megy, hogy sorbaállítja őket és 1, 2, 3, 4, 5, ... stb. Ő csak úgy szokott minket megszámolni, hogy 1, 1, 1, 1, 1, ...stb."

a kajáról

Nos, amióta itt vagyok normális fehér kenyeret még nem ettem, vsz. nem is fogok, mert nincs.

Minden munkanapon (hétköznapok) kapunk ebédre meleg ételt, a vacsorát, meg a reggelit meg magunknak kell eilntézni a lakóközösségben.
Ja igen, mert mi, a 10 önkéntes, két lakóközösséget alkotunk. Egy 6 fős lakóközösség vagyunk mi, fiúk, a másik lakóközösség a meg a 4 lány. A lakóközösség úgy néz ki, hogy a pl. a mi esetünkben a hat fiú kettessével lakik 3 szobában, amik egy közös nappaliba nyílnak, meg van közös fürdőszoba, meg egy közös konyha. Ez a pár helyiség a mi birodalmunk a házban. Tőlünk jó messze, a ház másik sarkában van a lányok lakóközössége, hogy ne tudjuk őket átrángatni főzni, mosni, takarítani.

Szóval az ilyen lakóközösségi reggelikre és vacsorákra külön pénzt kapunk, amiből elmehetünk bevásárolni. A hétvégeken teljes az önellátás, tehát még az ebédet is magunknak főzzük.

A boltban megvett kaják olyanok, amilyet kapunk. Az Aldiban szoktunk vásárolni, mert az az olcsó, van minden, de ilyen német cuccok. Reggelire pl. általában zabpelyhet eszek... próbálom magam hozzászoktatni, mert a többiek is azt esznek és ha ugyanazt esszük, akkor könyebben spórolunk. (Több zsebpénz marad a szabadidős tevékenységekre, utazásra.) Egyébként nem rossz a zabpehely, ha már édességet kell enni reggelire, akkor ilyesmi legyen.

A főtt kaják finomak, Az egyik egyedülálló nő, Marlies a szakácsnő. Jól főz, csak maga a német szokás a furcsa, hogy itt nem leves meg második féle, hanem főétel, meg desszert van. A főétel lehet egy hús körettel, vagy egy egytálétel, de akár egy leves is. A desszert mindig valami gyümölcsös édesség, vagy csak gyümölcs. Sokszor van, hogy hús nélkül eszünk. Ez a németeknek nem nagy katasztrófa, de nekem még szoknom kell. Szó sincs róla, hogy nem ízlene a zöldséges kaja (lásd a képet, ami a múlt héten készült és csak zöldség van rajta, ennek ellenére nagyon jól néz ki és ízlett is), csak sokkal többet kell egyek belőle, hogy meglegyen a tápanyagbevitel a munkához, és ez szokatlan.

A szeminarista társaknak tenném  hozzá, hogy itt, Németországban is válság van. :)
Annak ellenére, hogy fizikai munkát végez a csapat többsége, elég keveset kapunk enni. (Jó, mondjuk a vascorán bepótolhatjuk, csak akkor meg nem marad sok zsebpénz, szóval dilemma van.)
Az egész közösség, tehát az egész OJC szervezet leginkább adományokból tartja fenn magát, ami elég radikális.

konkrétumok

Néhány alapvető dolgot írok le most. (Kaptam néhány nagyon hasznos kérdést ímélben egy kedves blogolvasótól - amiket ez úton köszönök meg - és ezekre igyekszem válaszolni.)

A hely ahol vagyok egy evngélikusok által vezetett ökumenikus szervezet az OJC birtoka. A központjuk a Reichelsheim nevű faluban van. Ez a szervezet karitatív tevékenységen keresztül, tudományos munkán át az egyszerű közszolgálati munkáig (pl. szórakozóhelyet, meg ifjúsági klubot tart fenn, hogy a helyieknek legyen hol találkozni) mindennel foglalkozik. Több olyan helye is van, ahol önkénteseket foglalkoztat. Az egyik ilyen hely a Reichenberg kastély Reichelsheimban. Itt minden évben 10 önkéntes van. Idén én vagyok az egyik.

A kastélyban, rajtunk kívül  lakik még két család, egy fiatalabb család 2 kisgyerekkel, ők Walther-ék, meg egy idősebb házaspár, Sperr-ék, akiknek 3, már felnőtt gyerekük van. Rajtuk kívül a házban lakik még négy egyedülálló nő is, akik - a két házaspárral karöltve - az itteni munkát irányítják.

A kastély műemlék, gondozni kell, meg van egy felújítás alatt álló része is; kertje ápolást igényel, az épületben üzemel egy kávézó és van egy vendégszobákból álló emelet, ahol bárki megszállhat, van konyha, kis sütöde is, ahol a kávézóba sütnek sütiket, van pár csapatépítő tréningek lebonyolítására kialakított helyiség, meg terület a kertben, amiket rendszeresen használnak különböző csoportok (egy-egy cég alkalmazottai, vagy iskolai osztályok) az itt dolgozók vezetésével. - szóval ezeket a munkákat végzik meg koordinálják az itt lakók.

A 10 önkéntesből 6-an vagyunk fiúk, és 4-en lányok. A lányok a konyhában, a sütödében meg a vendégszobákban dolgoznak, mi fiúk pedig a kertet gondozzuk, meg az épületfelújításban segítünk. Az ittlétünk azonban nem csak munkából áll. Sok közös imádságon, meg csapatépítő tréningen, közös szabadidős programon veszünk részt. Az állandó munkatársak feladata, hogy a munkánkat irányítsák, megszervezzék a programjainkat,  meg példát adjanak a keresztény életvitelre.
Nekem plusz feladatom a német nyelv elsajátítása, amiben segítséget is kapok.

Az önkéntes társaim mind németek, az ország egész területéről jönnek (...sőt az egyikük Afrikában nőtt fel misszióban). Idén csak én vagyok katolikus, a többiek evangélikusak. A tavalyi évfolyamban is csak egy katolikus volt (ő most kezdte az újoncévet a kármelita szerzetesrendben, ha jól tudom). Itt már csak így megy ez. A mostani évfolyamban nincsenek velem egykorúak, minenki 20 körüli és a pályaválasztás áll előttük, vagy nem sokkal mögöttük. Nem lelkésznek készülnek, teljesen átlagos német fiatalok, akik szeretnének közelebb kerülni Istenhez, meg egy kis tapasztalatot szerezni a munkáról meg a közösségi életről.

liturgia

Ma volt szó az Offensive Junger Christen (OJC) közösség hétköznapjainak imaalkalmairól. Eddig még nem mondtam, hogy így hívják ezt a közösséget, ahová jöttem. (Németek, alapvetően evangélikusak, de ökumenikus beállítottságúak.)
Tulajdonképpen már javában mennek ezek az imaalkalmak nap mint nap, de még csak most volt szó róluk igazán. Klaus, a helyi tiszteletes azt mondta, hogy a liturgiát nem lehet kívülről megérteni, bele kell helyezkedni, csinálni kell és akkor érti meg az ember. Asszem egyetértünk.
Durva. Egy hete nem tudtam elmenni misére itt a faluban, olyan sűrű a program, de sabbat-ünnepen, meg istentiszteleten már voltam, vagy inkább lennem kellett. Nem mondhatnám, hogy pont ez a két dolog hiányzott az életemből, és abszolut nem tudják betölteni a szentmisék hiányából adódó űrt, de ettől függetlenül örömmel veszek részt rajtuk majd ezek után is, mert egyszerűen szép, ahogy csinálják, meg megélik ezeket az alkalmakat. Kevés, de őszinte. - Misére meg majdcsak eljutok már valamelyik nap... jaaaj. :)
Szóval ilyen lesz itt ez az évem: kevés katolikus, sok protestáns.
Egy már biztos: amikor a zsolozsmát mondom, akkor tényleg otthon vagyok.

ha már itt elkezdtem a képek feltöltését:

a várkastély a faluból

a kastély a kép közepén van a kis domb tetején

Voltunk kirándulni is a hétvégén. Itt minden második dombtetőre építenek egy várat, szóval elmentünk a következőhöz, ami olyan romos állapotban van, hogy arról nem is csináltam képet, de a miénkre visszapillantva kettő is sikerült. Az egyik még a faluban, a másik meg már egészen a másik várnál készült.